Magyarul nem igazán használjuk ezt az angolban igen elterjedt kifejezést („to put in my two cents” – vagy „mytwo cents’ worth”), amikor a saját rövid, személyes véleményünket fűzzük hozzá valamihez. A kifejezés egyébként bibliai eredetű: Márk evangéliumának 12. fejezetében, a 41-44. igeversekben találjuk a példát, amikor Jézus ül a templomi persellyel szemben, és nézi az adakozókat, köztük az özvegyasszonyt, aki csak két fillért dob be. Az angol innen emelte be a kifejezést a köznyelvbe, némileg más értelmezéssel.
Szóval én is bedobom a két fillért, hozzáfűzöm a magam kis szösszenetét a témához, amiről persze már valószínűleg nagyjából mindenki megírt, elmondott mindent, mivel ezekben a napokban elég sokan pörögnek rajta. Ami nyilván hamar elmúlik, minden csoda három napig tart (csak hogy megint a Bibliát idézzem). Tulajdonképpen meglepő is, hogy ahhoz képest, hogy senki nem nézte a televíziót, mégis mennyit foglalkoznak, mekkorát örömködnek ellenzéki oldalon a bezárásán.
Jelen írás korlátozott terjedelme miatt rengeteg dologra nem tudunk kitérni, de a nézettségről azért pár szót muszáj ejteni. Leginkább azt, hogy van a Nielsen-mérés, amely – elvileg – mutatja, hogy mennyien néznek egy-egy csatornát, műsort a televízióban. Ez a mérés ugyan nem teljes kamu – de majdnem. És nem, ezt nem én mondom, hanem már sok-sok évvel ezelőtt megmondta az akkoriban az egyik legnagyobb közvélemény-kutató cégnél dolgozó régi barátom. Nagyjából úgy működik a rendszer, hogy kb. 1120 háztartásban elhelyeznek egy „set-top box”-nak nevezett kütyüt, egy elektronikus mérőműszert, amely rögzíti, hogy az adott háztartásban mikor, melyik csatornát nézik. Az 1120 fős panel a teljes magyar lakosságot hivatott demográfiailag leképezni. A készüléket befogadó, a mérésben résztvevő háztartásokat némi jutalmat kapnak: Trófea-grill típusú „egyet, amennyit csak akar” vacsorák vagy hasonló ösztönzők garantálják… leginkább azt, hogy elsősorban egy bizonyos típusú nézőközönség legyen felülreprezentálva; az ingyenvacsorákra fogékonyak zömmel a kereskedelmi TV-k bulvárműsorait fogyasztják.
A mérésbe bevont 1120 háztartás a magyarországi háztartások összességét (kb. 4 millió) reprezentálja. Ha tehát egy helyen épp néznek egy adott csatornát, az kb. 4 ezer embernek felel meg. Egy 800 ezres nézettségű műsor tehát úgy jön ki, hogy kb. 200 helyen regisztrálták a mérőműszerek. Ha legközelebb csak 190 helyen nézik, az ugyan azextrapolációnál is 5-kal, 800 ezerről 760 ezerre esik, de ez nem jelent nagyságrendi különbséget. Viszont egy-egy kisebb csatorna esetében óriási a szórás. Ha épp 10 háztartásban kapcsolnak oda, az kb. 40 ezer embert jelent. De ha ez a 10 ember legközelebb épp nincs otthon, mást néz, pisilni megy, stb., akkor hirtelen nulla lesz a szám, mit fel kell szorozni – tehát a végeredmény is nulla. Így jöhet ki a kisebb csatornáknál, hogy egyik nap ugyanazt a műsort senki sem nézi, a másik nap meg akár 50-100 ezren is. Ez nyilvánvalóan kamu. A nagyobb adóknál természetesen nagyságrendileg már nem téved.
A fent említett illető már akkor, kb. 20 évvel ezelőtt elmesélte nekem, hogy léteznek korszerűbb módszerek, de a status quo nagyon erős, a mérést végző cég és a méréseket megrendelők (sem a médiumok, sem a hirdetők) nem érdekeltek a felborításában. De tökmindegy is: senkit sem zavarnak az anomáliák, és hiába nem tükrözi hűen a mérés a valóságot, a piac tehát elfogadja az adatokat. És ha az jön ki, hogy kevesen néznek valamit, akkor ott keveset hirdetnek. Ez van. Hiába mutatják a mindennapi tapasztalatok az ellenkezőjét, hiába gratulálnak a műsorvezetőknek nap mint nap a buszsofőrök, hétvégente a kirándulók… Köszönet jár a sok-sok lelkes nézőnek és az összes kollégának is. Egy élmény volt a teljes csapattal együtt dolgozni. Huth Gergelyt külön óriási köszönet illeti, aki korábban elképzelhetetlen lehetőségeket, teljes alkotói szabadságot adott, amivel legjobb tudásunk szerint igyekeztünk élni is. Reméljük, sikerült. Vannak persze nemcsak olyanok, akik gratulálnak, hanem jóval kevesebben, de azok is, akik fröcsögnek. Vagyis: ők is nézték, látták a csatornát. És itt a lényeg: hogy kik fröcsögnek a legjobban most is; hogy kik a legnagyobb kárörvendők a Pesti TV már csak pislákoló, már csak az élet jeleit mutató, már kihűlőfélben lévő teteme fölött…
Emlékszünk-e, mi történt, amikor az egyre vállalhatatlanabb veszteségeket produkáló Népszabadságot bezárta a tulajdonosa? Vagy amikor Simicska Lajos feladta az Orbán Viktorral szembeni harcot, és ezzel együtt a Magyar Nemzetet és a Hír TV-t? Persze, a kormánypárti média érzett egyfajta elégtételt, és ennek hangot is adott, de nem 0-24-ben tolta a személyeskedő, kárörvendő megnyilvánulásokat, nem egyfolytában annak tapsolt, hogy jó páran épp elvesztették az állásukat. Most is néhányan elveszítik az állásukat. De áldozatpóz és a világ hibáztatása helyett mindenki a megoldást, a lehetőségeket, a jövőt keresi. Akik viszont akkor voltak a bot rossz végén, ők hatalmas sírás-rívást csaptak. (Ja, tényleg, a telexesek ugyanezt csinálták, amikor az Indextől még csak ki sem rúgták őket, hanem tulajdonosváltás történt.) A világ legnagyobb áldozatai voltak az ún. Simicska-árvák. Pedig ők aztán a legkevésbé sem váratlanul, hanem saját rossz döntéseik következményeként kerültek ebbe a helyzetbe. Elhitték Simicska ígéreteit, hogy jön az atombomba Orbánra, és ők majd mekkora királyok lesznek, mindenféle zsíros kommunikációs pozíciókat kapnak, stb. Mindezt persze leöntötték egy nagy kamu, álkonzervatív mázzal. Pedig egyszerűen csak rossz lóra tettek, és nem vállalták ennek a felelősségét. Hogy nagyon csúnyán fogalmazzak, elkezdtek szopni egy faszt, és tették még azután is, amikor az már megdöglött. Most pedig végre eljött egy kis öröm a tyúkszaros életükbe: pár napig kárörvendhetnek. Ennyire képesek – és ennyi örömöt rejt számukra az élet. Igazából őket kell sajnálni. Nem azokat, akikre most új munkahelyek, új platformok várnak.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS