Az illiberális demokrácia jogossága

A miniszterelnök tusványosi beszédében – bátran, magára vállalva a liberális hegemónia leendő, többfrontos támadását – ki merte mondani azt, hogy a liberalizmus nem azonos a demokráciával; az előbbi csupán egy a versenyző ideológiák közül, az utóbbi pedig egy államforma működésének rendszerszintű logikája. Így létezik más ideológiai tartalommal „feltöltött”, jelesül kereszténydemokrata vagy éppen konzervatív elvekre épített demokrácia is. Hazugság, hogy a normális létezés alapja lenne a mai, modern liberalizmus; ahogy az sem igaz, hogy a klasszikus szabadelvű gondolkodás által megfogalmazott első generációs szabadságjogokat (véleménynyilvánítás szabadsága, sajtószabadság, vallási tolerancia, magántulajdonhoz való jog, stb.) kisajátíthatja a modern liberalizmus, melynek mára semmi köze sincs az egykori célokhoz. Ha a mai, divatos liberalizmus megnyilvánulását szemléljük, sokkal inkább egyfajta szélsőséges világkép, kulturális hegemónia, kizárólagosságra való törekvés, közösség-ellenesség, véleménydiktatúra, társadalmi rombolás vágya és a hagyományokkal szembeni gőg rajzolódik ki, mely a globalizálódó világunkban nem tesz senkit önmagában boldoggá. Ahogy a végtelenített, individuális, üres szabadság sem. Sőt! A normáit veszített liberális demokrácia, mint történelmi végtermék ideje leáldozóban van – valami mást kell helyette kitalálunk Európában, ha nem akarunk oly sok elpusztult civilizáció tragikus sorsára jutni.

Szögezzük le az elején: az „illiberális demokrácia” fogalmát ugyan először egy Fareed Zakaria nevű gondolkodó definiálja hosszasan 1997-ben, a Foreign Affairs című lap hasábjain, de az ott fellelhető meghatározásnak nem sok köze van ahhoz, amit mások, köztük számos kereszténydemokrata gondolkodó, illetve politikus, így Orbán Viktor is ért (illetve jómagam – lásd. A liberalizmus illúziói – Attraktor kiadó, 2014). Azaz nem arról van szó, miszerint egy olyan kormányzati rendszert jelentene az „illiberális demokrácia”, melyben ugyan szabad választásokat tartanak, de a polgári szabadságjogok hiányosságai önkényuralom felé vezetnek, hanem azt, hogy a liberalizmus és a demokrácia mást jelent – a demokrácia pedig működik a modern (nem a klasszikus!) liberális elvek nélkül is. Ahogy beszélhetünk liberális demokráciáról, úgy lehet építeni egy kereszténydemokrata demokráciát is. És a kettő közt nincs olyasfajta morális különbség, melyet a fősodratú (liberális vagy baloldali) politikai gondolkodás vélelmez.

A liberális demokrácia kizárólagosságának hazugsága

Az új magyar államszerveződés alapja a munkaalapú társadalom és a kereszténydemokrata értékekkel feltöltött demokrácia, amely nem liberális – urambocsá’ illiberális – természetű. Ez röviden és tömören az Orbán-kormány társadalomfilozófiájának alapja. A liberális társadalomszervezési elvekkel, módszerekkel szakítani kell, hisz a korábbi (rendszerváltás környéki) liberális politika ugyan alkalmas volt arra, hogy lebontsa a szocialista diktatúrát, de mára olyan szélsőséges individualizmussá vált, ami társadalmi anarchiához és kulturális dekadenciához vezet, másrészről pedig képtelen megvédeni a természetes közösségeinket, a magyar nemzetet, a családot és a vallási, hitbéli csoportokat.

Tehát nem a demokráciáról, hanem a liberális alapon szervezett demokráciáról van szó – ezt kell kijavítanunk. Arról az üres, értékek nélküli „szabadságkergetésről” beszélünk, amellyel a magyar társadalom is megfertőződött a diktatúra láncaitól megszabadulva, úgy harminc évvel ezelőtt.

Kétségtelen tény, hogy a rendszerváltozáskor nagy szükség volt a szabadságjogok érvényesülésének garantálására; akár a szabad piac és a magántulajdonon alapuló verseny kialakítására; vagy a kultúrában a pluralizmus megnyilvánulására. Akárcsak most. De ezek mind-mind a liberalizmus azon klasszikus elvei közé tartoznak, amelyek „politikai minimumként” épültek be az egyes demokráciákba, s voltaképp nincs is olyan politikai gyakorlat, amely elutasítaná ezeket. A mértékét és a korlátok nélküli kiterjesztését viszont igen. Leginkább akkor, mikor a szabadság túlzott formája a közösségek attribútumait (a család szentségét és megtartó erejét; a nemzet hagyományait, illetve az anyagi-szellemi kincseit) rombolja; mikor a gazdaságban az adósrabszolgaság kialakulásához vezet; vagy mikor a tudományos gondolkodásban hegemóniára tör és kirekeszt; s végül, mikor a kultúrában a szabadosság irányába billen el.

Nos, ebből a fajta liberális alapokból lett elege a magyaroknak (is). Nem a klasszikus liberalizmus által kivívott szabadságjogokból, hanem a modern liberalizmus korlátok nélküli rombolásából. Ezt a diagnózist állította fel a miniszterelnök.

A szabadság középútja

Arisztotelész máig megfontolandó gondolata szerint minden középútnak létezik túlzása, illetve hiánya is. A középút választása maga az erényes cselekvés – a másik két ellentét pedig egyfajta erkölcsi iránytévesztés. Habár az irodalmi körökben Horatiushoz szokás kötni ezt az elvet (Aurea mediocritas), mégis, a filozófiai képlet már jóval korábban, az ógörög világ kultúrájának szerves része volt. Egy példával élve csupán (a megértés végett): a bátorság a középút (ami valóban nemes erény); s melynek hiánya a gyávaság, illetve eltúlzott formája a vakmerőség – melyek kivétel nélkül rossz döntéshez, és téves, másoknak ártó cselekvéshez vezetnek bennünket.

Véleményem szerint így van ez a „középen járó”, „mértékletes szabadság” gyakorlati megnyilvánulásával is, amely valóban szükséges a jó célok megvalósításához. De mint minden érdemleges tulajdonságnak, így a szabad cselekvésnek is létezik hiánya és túlzása is. Sőt! A szabadság esetében – mivel kétféle lehetőségről beszélhetünk: egy belső, gondolati, szellemi; illetve egy külső, a körülöttünk lévő mesterséges világ (társadalom) által lehetővé tett szabadságról – még inkább szükséges a középút megvalósítása. Az előbbi (a „belső szabadság”) ugyanis rajtunk áll vagy bukik; míg az utóbbi, a „külső” megléte mindenképpen a közösség, pontosabban annak vezetői, szervezői felelősségében is rejlik.

Így szemlélve a dolgok állását, elmondhatjuk, hogy a körülöttünk lévő társadalom is meghatározza a cselekvési szabadságunk mértékét és jobb esetben minőségét. Ha pedig erre a dimenzióra vettjük vigyázó szemeinket, akkor itt is értelmeznünk, majd óvnunk kell a szabadság középútját, azaz a helyes és kellő mértékét; de ezzel szemben látnunk kell, s küzdenünk az eltorzult hiány és a túlzás ellenében.

A szabadság középútja mindig szükséges a jó cselekvéshez; nélküle boldogtalanabb az egyén is. Mert rosszabbá válik az életminőség, ha a szabadság kellő mértékét csökkentjük, melyet szolgaságnak nevezünk. S amely minálunk, nem is oly régen, a kádárizmus „keményebb” időszakában áthatotta az emberi élet megannyi rétegét. De a szabadságnak létezik túlzása is. Csak erről hajlamosak vagyunk mostanság, a nagy szabadságkergetésünk során megfeledkezni. Ezt a túlzást pedig a ma létező liberalizmus képviseli, terjeszti és valósítja meg. S nem csupán politikai értelemben. Sokkalta inkább az életvitelben, a kultúrában; sőt: sokszor a szellemtudományok világában is. És igen nagy erővel, már-már elnyomó hatalomként (ellentmondva eredeti elveinek) teszi ezt. (Többek közt ezt nevezi a néhány éve elhunyt Molnár Tamás „liberális hegemóniának”.)

A szabadság hiánya rendszerszinten a diktatúra melegágya; míg a szabadság túlzása a megvalósult liberális demokrácia, amelyben oly módon értelmezzük a szabadságot, mintha annak korlátnélkülisége az egyedüli és kizárólagos normalitást jelentené. Mintha a végtelenített, mértéktelen formája a jó cselekvés, s végül a boldogabb élet irányába vezetné az efféle társadalmakban élő embereket. Holott a mennyiség növelése sohasem „csap át minőségbe”. A korlátok nélküli szabadság ellenben lebont minden értéket, minden olyan normát, amely a társadalmi létünk biztonságát jelenthetné.

Csak liberális lehet egy demokrácia?

A demokrácia és a liberalizmus nem azonos fogalmak, és még csak nem is egymást feltételező ideológiáról és rendszerről van szó. A klasszikus liberalizmus alapja lett ugyan a demokráciának, de a modern törekvései csupán esetleges tartalmakká váltak. Mint ahogy egy demokráciát fel lehet „tölteni” patrióta, konzervatív, kereszténydemokrata, vagy éppen szociáldemokrata értékekkel is.

A globális blöffel szemben állítom, hogy van demokrácia liberalizmus nélkül, melynek ma bealkonyodott. Vajon a világ vezetői felismerik az idő szavát? Lesz elég bátorságuk és erejük, hogy megszabadítsanak minket az oligarchák liberális koholmányától? Magyarországon valami elkezdődött…

Liberálfasizmus kontra közösségben megélt szabadság

Egy fontos dolgot elfelejtenek (pontosabban hazudnak) a ma sikoltozó, szellemi válságtól rettegő liberálisok. A klasszikus polgári filozófiák szerint az individuum döntési szabadsága sohasem volt és sosem lehet abszolút. Az egyén autonómiája (függetlensége) nem lehet végtelen módon ellentétes azzal a közösséggel, amibe beleszületik, vagy amit a szabadsága által választ. De a klasszikus emberi jogok deklarálásának sem az volt a célja, hogy a közös együttélésünk színtereit szétfeszítsék.

A liberalizmus mára a marxizmus ellentétévé vált. Az egyik a végtelen individualizmust, a másik a mesterséges kollektivizmust eszményíti. A középutat mindkettő ideológia elvéti. A konzervativizmus velük szemben a természetes közösségeket értékhordozó „lényeknek” tekinti, melyekben az egyén élete szabadon kiteljesedhet. A család – mint értékadó és nevelő alapközösség – alkotmányos védelme ezen az elven nyugszik.

A liberálisok viszont minden közösséget pusztán az egyének atomjaiból álló csoportoknak tartanak, melyeket véletlenül egybeeső egyéni magatartás vagy cél rendez egybe. A megszülető csoportokban pedig ellenfelet látnak, mely akadályozná az egyén szabad cselekvését. A közösség lett a ma élő liberálisok ellenségképe. Ez erősíti és rendezi össze szétesőben lévő identitásukat.

Feltűnő, hogy a ma élő liberálisok egyre kevésbé tolerálnak más filozófiai gondolatot, mint a sajátjuk, és még kevésbé az övéktől eltérő és politikai cselekvést. A liberális jelzőt ma az igazság mellé szögezik (sokszor sarlóval és kalapáccsal). A felvilágosodás óta áthatja őket a történelmi „kizárólagos jó” érzése, de míg klasszikusan elfogadók voltak, ma inkább kirekesztők. John Gray, kortárs liberális filozófus a ’80-as években írja, hogy az eszme állandó értékei közül kettő, az „univerzalista” és a „meliorista” fogalom alapozza meg a kizárólagosságot. Az első jelentése: „az emberi fajt erkölcsi szempontból egységesnek tekinti”. Illetve arra utal, miszerint a liberalizmus „politikai ügyei” bárhol terjeszthetőek. Meliorista, azaz „állítja, hogy az összes társadalmi és politikai intézmény jobbítható”. Bár 1994-ben, a pluralizmust követve visszavonja e fogalmakat, de mások nem követik. A liberális filozófia és politika összegabalyodva ma is hirdeti a „kizárólagos jó” kötelező, akár erőszakos terjesztését. Állítják: nincs demokrácia liberalizmus nélkül. Ez pedig inkonzisztencia: belső ellentmondás. Hisz a szabadságról papolnak, miközben minden eltérőt eltipornak. Idejétmúltnak, demokráciaellenesnek, urambocsá’ fasisztának bélyegeznek. Mily távol a klasszikusok megengedő magatartásától!

Konzervatív és kereszténydemokrata lélektan

Azt mondják, hogy a konzervatív ember pesszimista. A kereszténydemokrata politika pedig defenzív. Mert képviselői panaszkodnak a jelenre és révetegen bámulnak az idealizált múltba. Szerintük (látszólag) minden, ami régen jó volt, mára elpusztult; amit pedig még ma is értékesnek tarthatunk, azt valamiféle globális vírus betegítette meg. A nemzeti radikális így a haza szuverenitásáért, a szabadelvű az egyén erényeinek, illetve a tehetségének kibontakozásáért, a kereszténydemokrata pedig a családért aggódik. Van benne némi igazság! A szabadság szabadossággá, a hagyomány gúny tárgyává vált; a nemzeti értékek elsüllyedtek az integrálódó világban, és a mesterséges egyenlőségre törekvés mindent uniformizált. Ha a konzervatív ember körbetekint, nem sok dolog maradt, mi boldoggá tehetné. A keresztény érték szerint élő pedig retteg a jövőtől.

De nincs ez így rendjén. Fel kell ébrednünk dogmatikus szendergésünkből!

Végy egy természetes közösséget, amiben jól érzed magad! Cselekedj a saját tehetséged szerint egy közös és értelmes cél érdekében! Megtartva egyediséged, értékeid, erényeid, de a közös akarat szolgálatába állítva tetteid. A célnak ne csak anyagi, hanem olyan szellemi tartalma is legyen, amely történelmi korok és földrajzi terek felett áll. Higgy az örökké létező normákban és kövesd is azokat!

Valahogy így kezdődik minden „boldogságrecept” egy konzervatív vagy egy kereszténydemokrata értékeket követő ember számára. A közösség lehet a család, a nemzet, egy vallási csoport, vagy bármiféle hagyomány- vagy értékőrző társulás. Lényeges, hogy ne csak teste legyen, hanem szelleme is; illetve ne csak „szájtáti” járjunk oda, hanem ténylegesen cselekedni. A boldogság csupán egy tevőleges folyamat közben, egy céllal felruházott erőfeszítés bölcsőjében születik meg. Nem repül sült galambként senki szájába. Nem jön magától, hanem meg kell érte küzdeni.

Ha a kereszténydemokrácia értékei szerint élő ember tudatosan küzd egy közösen meghatározott, értelmes cél érdekében, számos közösségben megélheti a testi és lelki boldogságot. Mondjuk családot alapít, és saját tehetsége és hite szerinti, rögzített erkölcsi normákat örökít át a gyermekeinek. Nevel. Végül látja ennek gyümölcsét és boldog. Aztán eljár egy hagyományőrző, kulturális társaságba. Itt pénzt és energiát nem sajnálva szervezkedik és dolgozik a többiekkel. Közösen szobrot állítanak, népzenei estet tartanak, színházat „csinálnak”, vagy bármi más szellemi többlettel járó produktumot alkotnak. És azt szemlélve, az eseményt élvezve – ismét boldog. De járhat egy vallási közösségbe és találhat ott barátokat, kikkel majd közösen gyakorolja a hitét. Majd boldogan csodálhatja ennek örömét. De ne feledkezzünk meg a nemzetről, az erős történelmi értékekkel és élményekkel teletűzdelt természetes élettérről sem! Mert a hazáért tenni nagyszerű és felemelő érzés. Akár a másik, szerencsétlenül járt magyar emberen segíteni, szolidárisnak lenni; vagy egy jelképeket ápolni, gondozni; esetleg járni a Kárpát-medencét és magyarokkal barátkozni. Mind-mind örömet okozó tevékenység lehet, ha értelemmel társul.

Nagyon sok keresztény és konzervatív ember gondolja magát manapság realistának. Ezért panaszkodik a jelent szemlélve és néz lemondóan a jövőbe. Pedig csak a létező és a bensőjét marcangoló pesszimizmusát leplezi. Nem néz őszintén szembe önmagával. Pedig nagy szüksége lenne rá. Itt az ideje, hogy a múltba révedő, a jelentől szenvedő konzervatív ember felébredjen „dogmatikus szendergéséből” és bizakodva nézzen a jövőbe. Ne csak panasszal illesse a pusztuló jelent, hanem hittel menjen előre. Mert építkezni csak így lehet.

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd