Az önfeledt Gyurcsány-kampány, avagy a politikai pedofília

Bár Gyurcsány Ferenc közösségi oldalainak követése önmagában a mazochizmus egy formájának tekinthető, de a legnagyobb őszödi böszme újra és újra gondoskodik róla, hogy felkavarja a hazai közélet állóvizét. Újabban a bukott miniszterelnök azt mutatja be, hogy kampánykörútjai során fiatalokkal találkozik, akik nagy lelkesedéssel találkoznak vele és kérdezik őt a világ nagy dolgairól. Nyilvánvaló, hogy az ország legelutasítottabb politikusa nem szexuális hajlamai okán találkozik gyerekekkel ezeken az összejöveteleken, azonban a DK kampányának valódi célja már nagyon is a politikai pedofília tárgykörébe sorolható.

A magyar közélet Bonnie és Clyde-jaként leírható Dobrev-Gyurcsány házaspár aktivitása az EP-kampány idején nőtt meg látványosan, amikor is a sok tekintetben már megfáradó férj rendíthetetlen előrehaladásának zászlaját Bonnie-ként Klára asszony vette át. Utólag már tudjuk azt is, hogy ez a húzás másik három Fletó-táborbéli delikvenst juttatott zsíros brüsszeli álláshoz. Azonban a választásokat követően a helyhatósági választásokat megelőző mondhatni pangás időszakában, amíg a magyar Bonnie EP-alelnöki székét ácsolta meg, itthon Clyde sem maradt tétlen. Mert ugye, ha nincs otthon a macska, cincognak az egerek.

Pártelnök úr pedig összekötve a kellemeset a hasznossal nem a szokásos naftalinszagú fórumán folytatta egyre okkultabb tanainak permanens hirdetését. Helyette inkább pubok és közterek felé orientálódott, laza beszélgetések és természetesen bázisépítés céljából. Mert ne legyen illúzióink: jólesik az embernek időről időre egy korsó sör is a jó társaságban, de olyanokhoz szólni, olyanoknak kampányolni, akik a saját kormányon töltött éveiben – életkoruknál fogva – még fel sem fogták, hogy mi az a közélet, az egy nagyon aljas, de alkalmasint nagyon hatékony húzás.

A lényeg pedig ebben áll. Gyurcsány 2004 és 2009 közötti kormányon töltött ámokfutásának történetét mára a fiatal egyetemista, középiskolás generáció tagjai számára is csak mesélni és tanítani lehet – de inkább kell is.

Azonban ki mesélhetné el vagy éppen taníthatná meg? Az iskola ugyebár nem, hiszen a történelem ilyen közelségben a jelenhez már nem politikailag korrekt, ha oktatva van, sőt, újabban tudománytalan is a vitatott kérdések okán (tegyük hozzá, hogy ennyi erővel a Föld geoid alakjáról se kéne beszélni a tantermekben, mert a laposföld-elmélet létező és aktív támogatói bázissal rendelkezik).

Ha az iskola nem, akkor talán a sajtó. Remény vagy sem, de őszintén nem sok pozitív kilátásunk lehet ebben a tekintetben. A magyar médiaviszonyok közepette, ahol a fiatalok úgy nőnek fel, hogy számukra is teleharsogják a közbeszédet a függetlenobjektív újságírók (akik közül legtöbben inkább maguktól a tényektől és a valóságtól függetlenek) örök mantrájukkal, ami szerint vannak ők, mint függetlenek és vagyunk mi, mint propagandisták.

Ebben a helyzetben elmondani 2006 véres történetét, az őszödi beszéd jelentőségét egy olyan kihívás, ami a Gyurcsányhoz hasonló figurák számára komoly esélyt ad a múlt újraírásának versenyszerűvé váló nemtelen sportjában.

Amikor ugyanis nyitott, érdeklődő fiatalok találkoznak a sok millióval tolt Facebook-hirdetésekkel, amelyben egy ex-miniszterelnök kínál nekik lehetőséget egy kis kötetlen csevegésre, az elementáris kíváncsiság sokakat megmozgathat. A legtöbben viszont nem is sejtik, hogy egy jól felépített politikai gépezet szorgos fogaskerekeivé válnak akaratukon kívül. A cukrosbácsi ugyanis puffogtatni fogja megkapó lózungjait, amellyel megnyeri a gyermeki szívet. De nincs olyan naiv ember, aki ebből a megközelítésből már ne látná, hogy azért, mert elsőre nem akarta ez az ember a cukorkáját rásózni az ifjúságra, attól még ne ez lenne éppen a legfőbb érdeke…

Kiemelt kép: Gyurcsány Ferenc Facebook-oldala