Az újrakezdések népe és a tökéletes verőlegény

Népeink együtt harcolnak Európa jobb jövendőjéért, a magyar az ősi, igaz barátság szellemében menetel német fegyvertársa oldalán, közös erővel, minden közös kérdésben legteljesebb egyetértéssel küzdenek a végső győzelemért – azok szerint, akik a Magyarországot évszázadok óta elborító germán politikai és kulturális befolyás hatására bele vannak szerelmesedve a németekbe. A magyarság legkártékonyabb történelmi ellenségei, akik több, mint 1100 éve szakadatlanul próbálnak hűbéri függésbe taszítani minket, és egyúttal élősködni rajtunk, számtalanszor kiraboltak és tönkretettek minket – így vélekednek a németekről a történelmi tényekből kiindulók. Hogy lehet ennyire ellentétes megítélésű a köreinkben egy szomszédos nép?

Most ne is beszéljünk arról, hogy

• már a honfoglalás utáni években, majd Szent István és I. András királyaink idején a létünkre tört a német birodalom,
• a tatárjárás idején az Osztrák Hercegség hátba támadta az élet-halálharcát vívó országunkat,
• a török háborúink idején az Osztrák Hercegség folyamatosan veszélyeztette a Magyar Királyság hátát,
• az osztrák uralom alá került országunkban magyar nemesek egész sorát végeztette ki koncepciós perekben a bécsi Udvar a vagyonuk megszerzése végett,
• Magyarországot gazdasági értelemben kiszolgáló peremvidékké, birodalmi gyarmattá züllesztették le,
• a törökök kiverése után nem engedték visszatelepülni a magyar népességet az eredeti lakóhelyére, hanem velünk ellenséges idegen népekkel telepítették tele az Alföld déli felét,
• 1848-ban a horvát bánnal támadtatta meg a saját magyar királyságát a bécsi Udvar,
• belerángattak minket az első világháborúba, amelyben semmit nem nyerhettünk, viszont elveszítettünk több, mint 2 millió meghalt vagy megsebesült életerős fiatal férfit és az ország nagy részét,
• Bécsben menedéket nyújtottak a Magyarországot tönkretevő, majd elmenekülő kommunista bűnözőknek,
• belerángattak minket a második világháborúba,
• élő pajzsként használták a katonáinkat a keleti fronton,
• kirugdosták a házakból és lerugdosták a teherautókról a sebesült katonáinkat a visszavonuláskor a Don-kanyarban, mert nekik kellett a hely,
• a háború alatt megszálltak minket, irdatlan mennyiségű értéket elrabolva és kicsalva tőlünk,
• elpusztították a magyar zsidóságot,
• rommá lövették a fővárosunkat és az országunkat,
• elcsalták az orrunk elől az 1954-es foci vb döntőjét,
• ránk kényszerítették a toxikus germanitást: a tőlünk teljesen idegen életritmusukat, a túlbonyolított bürokráciájukat és hivatali nyelvüket, elültették a magyarságban a kesergésre való hajlamot és a túlburjánzó pátoszt!

Most ne hánytorgassuk fel a múltat! Beszéljünk inkább a közös jelenünkről!

A jó gazdag és a rossz szegény

A világtörténelem egyik legnagyobb propagandabravúrja, hogy a magyarokban elültették az „örök vesztes” búvalbaszottságot, öngyűlöletet, miszerint reménytelen csődtömeg vagyunk, akik minden háborújukat elveszítik, különös tekintettel a világháborúkra, miközben a németek viszont valami lenyűgöző éteri lények, akik okosak, precízek, rendezettek, szorgalmasak, becsületesek, és – legyünk őszinték – mindennél csodálatraméltóbb tulajdonságuk a magyar ember számára, hogy gazdagok. Mondjuk amennyit elraboltak tőlünk, ez utóbbi nem csoda, de most ne hánytorgassuk fel a múltat!

Esetükben valahogy nem számít érvnek idehaza, hogy az összes világháborújukat elveszítették, sőt ezeknek a háborúknak az értelmi szerzői is ők voltak.

A Don-kanyarból való meneküléskor nemcsak a szovjetek, hanem sokszor a németek is ellenségként kezelték a magyar honvédeket, akik eleve kizárólag a németek kedvéért voltak ott.

A magyarok alsóbbrendűségi érzésén rengeteget dolgoztak már a német-osztrák fennhatóság évszázadai során, gondoljunk csak arra, hogy a magyar nyelvet hitvány paraszti nyelvnek minősítették a német birodalmi nyelv bevezetésén ügyködők. Az ilyen übermensch elemekkel megtűzdelt germanofília máig jelen van a magyar társadalomban. A megcáfolásához elég felütni a Habsburg uralom elején élt Pázmány Péter esztergomi érsek bármely írását – a 400 évvel ezelőtti magyar nyelv, amellett, hogy ma is folyékonyan értjük, bármilyen bölcseletre és frappáns okfejtésre alkalmas volt. A német propaganda azonban minden téren próbálta lenyomni a magyar önérzetet, ami erős alapnak bizonyult az önértékelésünk 20. századi további széthullásához, a németek oldalán vesztesen megvívott világháborúk és az ezekkel járó területi, anyagi meg emberveszteségeink miatt.

A világháborúkat egyaránt elvesztettük, mégis merőben eltérő az ezzel kapcsolatos megítélésünk még a saját szemünkben is. Miért?

Azért, mert a háborúk utáni sorsunk merőben eltérő.

A Dugovics Titusz-üzemmód

Ennek megvan a maga oka. Mi magyarok nem szeretjük, ha beleugatnak a dolgunkba – a saját életünk szintjén elutasítjuk az ilyesmit bárkitől, nemzeti szinten pedig rossz néven vesszük a másik nemzettől. Szeretünk jól vagy rosszul, de magunk dönteni magunkról, az idegen parancsok osztogatóját szerencsésebb korokban elhajtjuk az anyjába, nehezebb időkben meg ráhagyjuk, aztán magas ívből teszünk a parancsaira, vagy ha azt se lehet, akkor alaplángon, tessék-lássék valósítjuk meg azokat. Gyarmattartói szemmel ezért a magyarok mihaszna, megbízhatatlan, rebellis társaság.

Rebellis magyarok – mondták ránk rendszeresen a császáriak, amikor az ő érdekeik helyett a sajátjainkat képviseltük. Ma is ugyanez a lemez megy. (kép: Kuruc–labanc csatajelenet, ismeretlen festőtől)

Panaszkodtak erre évszázadokon át a Habsburg gyarmatosítóink, aztán a nácik, de még a szovjetizálást is meg tudtuk rohasztani ezzel a hozzáállással. Mi magunk is belerokkantunk persze mindegyikbe, de a Dugovics Titusz-üzemmód a gyarmatosítónak sem álom. Épp ezért a magyar senkinek sem hiányzik, őt senki sem állítja talpra, miután földbe döngölték – ezt is önmagának kell megoldania.

Gyarmatként se lenyelni, se kiköpni nem lehet Magyarországot, épp ezért lehetne már annyi eszük a birodalmaknak, hogy ne nálunk akarjanak önmegvalósítani. Geopolitikailag viszont nehezen megkerülhető helyen vagyunk.

Bérgyilkos a szomszédom

A németek ugyanakkor, gyarmattartói szemmel nézve, ritka hasznos csapat. Ha kapnak egy parancsot, nem kérdeznek, nem bírálják fölül, nem komolytalankodják el, hanem végrehajtják azt, legyen bármilyen eszetlenség. Ahogy a tudósok mellett a különböző szintű, szakképzett végrehajtó embereket is átvették a nyugati szövetségesek a náciktól, úgy hasonló műveletet megcsináltak az egész NSZK-val is. Sokan érvelnek azzal, hogy Németország nem szabad, hiszen máig amerikai megszállás alatt áll. Ez utóbbi valóban így van, ám a németek sose voltak szabadok úgy, ahogy azt mi, magyarok értjük. A németek számára a parancsok végrehajtása az első, és most is ezt teszik.

Nem szabadok ugyan, ám most is velejükig németek lehetnek.

Őket volt és mindig van miért talpra állítani kívülről. Van miért alájuk nyúlni, alaposan megsegíteni az újjáépülésüket, újra felpörgetni a gazdaságukat. Lehetett belőlük ugyanolyan hűségesen becsületes parancsvégrehajtót kreálni a kommunista NDK-ban és a liberális világrendben, amilyenek a Harmadik Birodalomban voltak. Egy gyors átöltözés, némi új szín a díszletben, az egyenruha néha nem is változik, és mehet tovább a parancsvégrehajtás.

A parancsvégrehajtás iránti elkötelezettség szemernyit sem csökkent. (kép forrása: verfassungsschutz.de)

A magyarokba viszont elnyomóként nem éri meg befektetni, hanem csak kisajtolni belőlük, amit lehet; a dolgok zömét úgyse lehet, mert a magyaros finesz olyankor is működik, ha el kell dugni a megszállók elől a javakat.

Nincs felelősségünk a külföld elvárásaival

Emiatt mi vagyunk az újrakezdések népe. Mindig beomlik, amink már éppen jól működne, és kezdhetjük újból – erre számtalan példa volt már a történelmünkben. A csaknem színmagyar Kárpát-medencét a tatárjárás adta át a múltnak. Az újra ereje csúcsán lévő Magyarországot a törökvész két évszázada semmisítette meg a középkori épületeinkkel, történelmi forrásainkkal együtt, és amíg Európa többi népe megkétszerezte, megháromszorozta magát, a magyarság kevesebb, mint fele úszta meg a népirtást. A teljes pusztulásból kezdhettük újra.

Hosszú Habsburg elnyomás után végül kibokszoltuk a társállami státuszt, a dualizmusban szép fejlődési ívet mutattunk, aztán Trianonnal mindent tönkretettek, de túléltük. A nehéz munkával megint felívelő pályára állított és erősödő országnak előbb a hadseregét törte meg a Don-kanyar, majd magát az országot is a vesztes háború, de megmaradtunk. Utána elkezdtük eltakarítani a romokat, és gazdaságilag nagy fellendülés következett (igaz, volt honnan), de a kommunisták pár év múltán szétverték az egészet, és elhozták a nyomort, aztán kezdhettük újra az életünket 1990 után. A magyar sport a világ legerősebbjei közé tartozott az 1930-as évektől 1956-ig, a kommunisták romba döntötték, csak a töredéke maradt meg, ezt is kezdhettük újra.

És mindezekben soha senki nem segített nekünk. Nem küldtek komoly katonai támogatást, nem szankciózták az ellenségünket, nem küldtek újjáépítési segélyt, nem nyerettek meg velünk futball világbajnokságot.

Most megint felívelőben vagyunk, és éppen zavaros idők támadnak, úgyhogy van miért aggódnunk. Abban pedig biztosak lehetünk, hogy most sem fog segíteni senki, mert másoknak nem vagyunk hasznosak. Úgyhogy az ízlésüket meg az elvárásaikat sem érdemes komolyan vennünk.