Az üldözött turul

A turulmadár magyar eredetmondáink mitologikus madara, ősi hitvilágunk emléke és szimbóluma, az égi hatalom és az uralkodói fensőbbség megtestesítője. Mondavilágunk tőle eredezteti a legtöbb magyar szentet adó, első királyi családunkat, az Árpád-házat, vagyis a Turul nemzetséget.

Hogy a turulmadár mennyire átitatódott a magyar néplélekben, néptudatban, arra hadd mondjak el egy történetet. Az 1970-es évek elején nászutunkat feleségemmel Erdélyben töltöttük. Fent a Hargitán, Siklódon a székely rokonoknál időztünk, amikor a nagyon öreg Samu bácsi különös történetet mondott el az Árpád-kori faluról, a román megszállás, a Trianon utáni időkből.

A románok az ingyen kapott hódítás mámorában eleinte minden magyar emléket el akartak pusztítani, ami emlékeztetett a történelmi Magyarország ezer évére. Döntötték le, robbantották fel egymás után a Turul-szobrokat, nem kímélve Árpád-házi szent királyaink szobrait, sőt az erdélyi fejedelmek, az 1848–49-es szabadságharc elesett hőseinek az emlékműveit sem. A falu népe Siklódon ekkor úgy döntött, hogy ők a tér közepén felállított turulmadarat maguk bontják le és elrejtik. Samu bácsi a beszéd közben huncutul a szemembe nézett. – Akarod látni? – kérdezte. Persze, hogy akartam. Kimentünk a csűrbe, a gabonatároló és a lovak között egy szénával letakart rejtekajtót húzott fel. Megcsapott a hűvös levegő, intett, menjek utána le a pincébe. A pálinkás üvegek mellett, egy zöld-piros mintás takaró alól kirajzolódott a Turul. Samu bácsi lehúzta a takarót és egy hatalmas, kiterjesztett szárnyú bronzmadár, nagy karmokkal, hajlott, éles csőrrel, fénylő fekete-fehér üveg szemekkel meredt rám.

– Fantasztikusan gyönyörű! – kiáltottam fel önkéntelenül. Azon nyomban meg is simogattam a hatalmas madarat. – Ha feljelentik, nem lehet ebből baj – kérdeztem?
– Több mint negyven éve itt nyugszik a pajtában. Siklód népe összetartó, itt nincsenek besúgók. Bennünket még a Ceaușescu-rendszer sem tudott megfélemlíteni – felelte az öreg higgadtan. Majd hozzátette: – Meglátja, ez a Turul még egyszer ott lesz a falunk főterén.

A magyar nem felejt. Samu bácsi már meghalt, amikor a rendszerváltás után, 2000-ben megint Siklódon jártunk. S a falu főterén, egy magas kőalapzatra felállítva ott nézett le ránk a magyarság jelképe, a Turul.

S erre jön megint egy senki ember, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt Kovács Gergely nevezetű elnöke, aki Budán, a XII. kerületben nyerte el a polgármesteri széket, és már a választás éjszakáján kijelentette, hogy a kerületi Turul-szobrot el akarja szállítani, mert szerinte nincs ott a helye. Sőt, abba a szoborparkba, ahol Marx, Engels, Lenin, Kun Béla, a kommunista gyilkosok és a Lenin-fiúk terrorlegényeinek szobrait hordták össze.

Budapest, 2023. október 12. Turul-szobor a budai Várban 2023. október 12-én. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Fontos kiemelni, hogy a balliberálisok, köztük a kutyapártosok korábban sem rejtették már véka alá, hogy zavarja őket a magyarság számára fontos szimbólum, és legszívesebben elvitetnék onnan. Szögezzük le: a Magyar Kétfarkú Kutya Párt, az úgynevezett viccpárt semmiben sem különbözik a balliberális pártoktól, az egykori SZDSZ-től, az MSZP-től vagy a mostanság vegetáló DK-tól, a Momentumtól, a Párbeszédtől vagy az előretört Tisza párttól. Nem vicc, de Kovács Gergelyék pártja virtigli komcsi–libsi párt, amely nem magyar érdekeket képvisel.

De nézzük, miért csipi a szemüket a komcsiknak létezésük óta a magyar szimbólumrendszer, ősi példaképeink, hagyományaink emlékműbe öntése, a tiszteletadás. A szégyenteljes patkánylázadás idején, az 1919-es Tanácsköztársaság vezetői – Kun Béla, Szamuely Tibor, Lukács György… – május 1-re vörös rongyokba (Horthy Miklóstól kölcsönözve) öltöztették Budapestet. A Hősök terét, Árpád fejedelem hét vezérével, a szent királyainkkal együtt vörös lepedővel beboríttatták. Helyükbe Marx és Engels kommunista ideológusok kerültek. Már akkor el akarták törölni a múltat.

Cegléd, 2022. december 8. Az I. és II. világháború hőseinek és áldozatainak emlékműve, Damkó József alkotása (1927), a Rákóczi és a Széchenyi utak találkozásánál. Fotó: MTVA/Bizományosi/Branstetter Sándor

1945 után, a szovjet megszállás alatt a kommunisták Rákosi Mátyás vezetésével folytatták gyalázatos tevékenységüket. Elsőként eltávolították a Szabadság téren található korábbi, irredentának minősülő szobrokat. Ilyen volt a trianoni békeszerződésben elvesztett országrészeket jelképező, félkörívben elhelyezkedő négy szobor, valamint a Füredi Richárd és Kismarty-Lechner Jenő alkotta Ereklyés országzászló. Az országzászló eltávolítására nemcsak ideológiája miatt volt szükség, hanem anyagát vélhetően beleépítették az új szovjet emlékműbe. Ledöntötték Prohászka Ottokár püspök szobrát, de ez történt Andrássy Gyula és Tisza István szobraival is. Werbőczy István magyar jogalkotó szobrát is megsemmisítették.

A kommunisták katolikus vallás elleni gyűlölete határtalan volt. Céljuk nem volt más a műemlékrombolással, mint elfeledtetni a magyar történelmi múltat, és az ősi hagyományt kitöröltetni az emlékezetből. Helyettük országszerte szovjet emlékműveket, 1919-es, később 1956-os kommunista hősöket ábrázoló szoborcsoportokat emeltek.

Az 1990-es rendszerváltással sokan azt hittük, hogy minden a régi kerékvágásba kerül, újra tiszteletet kapnak történelmi hőseink, politikusaink, királyaink, és az Árpád-kori (inkább ősmagyar korabeli) turulmadár-jelkép is méltó helyet kap az oktatásban, az emlékezetben, sőt, a napi politizálásban is. Részben ez megtörtént, de egy kisebbség elitje ebbe nem nyugodott bele és folytatta magyarságellenes lejárató támadásait. Ebben különösen a szélsőliberális SZDSZ járt az élen, amikor a Kis János vezette szabaddemokraták lemicisapkázták a Szent Koronát. Ezzel meggyalázták ezer éves államiságunkat. A balliberálisok tagadták a Szent Korona-tant, amelyben a korona nem királyokhoz kötődött, hanem az egész nemzethez. Mindjárt a rendszerváltás első hónapjaiban óriási vita zajlott a parlamentben, hogy mi legyen a szovjet mintájú címer helyett az új Magyarország címere. A balliberálisok érvelése szerint a magyar címerben nem szerepelhet Szent István koronája meg a hármas halom, mert egyrészt feudális tartalma van, másrészt sérti a szomszédaink érzékenységét. Nem akarták elfogadni, hogy a korona a magyar államiság jelképe. Végül győzött a józan ész és a nemzeti szív.

Budapest, 2012. május 18. A II. világháborúban elesett kerületi lakosoknak emléket állító turulszobor (Szmrecsányi Boldizsár alkotása) a Böszörményi út mentén, a fõváros XII. kerületében. Fotó: MTVA/Bizományosi/Jászai Csaba

A jelenleg hatályos címer elődjét 1990. július 3-án fogadta el az Országgyűlés, az Alkotmány módosításáról szóló 1990. évi XLIV. törvényben. A 2012. január 1-től hatályos Alaptörvény szó szerint átvette a korábbi Alkotmányból a címer leírását. Az Alaptörvény leírása szerint

Magyarország címere hegyes talpú, hasított pajzs. Első mezeje vörössel és ezüsttel hétszer vágott. Második, vörös mezejében zöld hármas halomnak arany koronás kiemelkedő középső részén ezüst kettős kereszt. A pajzson a magyar Szent Korona nyugszik.

Tovább gördítve a gondolatot: néhányan a gyalázkodáson túl ennél is tovább mentek, amikor nemcsak történelmi szimbólumainkat becsmérelték, hanem egyenesen a magyarságot. Landeszmann György budapesti vezető főrabbi 1992-ben kijelentette:

ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack.

Antall József miniszterelnök levelet írt az ügyben David Krausnak, Izrael budapesti nagykövetének.

Egy ilyen nyilatkozat […] egyenesen az antiszemitizmust elősegítő, a magyar népet sértő, valótlan állítás

– fejtegette. A nagykövet válaszában megerősítette: Landeszmann sok állítása valótlan, hangneme sértő, bár a kérdések jellege lehetőséget adott a provokatív válaszra. Landeszmann aztán két sajtónyilatkozatban kért elnézést a megbántottaktól. Aztán a főrabbi, látva lehetetlen helyzetét, önként távozott Magyarországról.

A rendszerváltás után a magyarok gyalázásában a legtovább Spíró György ment a Jönnek című versében:

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,
füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,
csönd van. Senki se pisszen. Alantról
kevéske hűlt költő csontujja int.
Ó, ha gyilkolni szabadna újra,
csámcsogva, hersegve szívnák a vért –
miért is? ki tudja. Trianonért? –
mered pár utcanév pici csontujja.
Ez olyan klima: itt folyton beborul,
ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,
hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,
és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,
hogy bebizonyitsuk:
nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

A magyar jellemnek, népléleknek ez az általánosítása elfogadhatatlan. Semmibe vette annak a több millió magyarnak a küzdelmét, akik hazájukért életüket áldozták. És most ismét jelentkezett önként egy másik, magát viccesnek mondó ember, hogy egy jót belerúgjon a magyar mondavilág, a magyar történelmi múlt egyik legfőbb jelképébe, legféltettebb kincsébe, a turulmadárba.

A leendő polgármester egyet azonban elfelejt. A Turul és más magyar szimbólumok felmelegített üldözésével ma már nem a rendszerváltás utáni két évtized félelemben élő, magyarságát szégyenlő, azt kereső generációjával áll szemben. Azóta egy identitásában megerősödött nemzet parancsolja: állj, ne tovább!

Vezető kép: Turul-emlékmű, Donáth Gyula alkotása (1907) Bánhidán, Tatabánya városrészén, a Kő-hegyen. Az ősi magyar jelkép, a turulmadár legismertebb hazai szobra, amely a bánhidai csata emlékére készült. Árpád vezér és seregei a mai Tatabánya (egykor Bánhida) területén arattak győzelmet Szvatopluk szláv fejedelem hadai felett 907-ben. Az ércszobrot 1992-ben Madarassy Walter szobrászművész újította fel. Fotó: MTVA/Bizományosi/Faludi Imre