Gorbacsov nyugati sztárolása tulajdonképpen már jóval a bukása előtt megkezdődött, olyan haladó ikon lett, aki ugyan a gonosz birodalmából érkezett, de jött vele minden jó, ami csak lehet a szocializmusban és a kommunizmusban, a Sztálin személyiségének negatív vonásaiból következő rossz dolgoktól meg már rég megszabadult.
Gorbacsovot mindennél jobban elhelyezi az a személyére nézve persze irreleváns történet, hogy egy SZDSZ-es felebarátom élőben látta őt valahol Helmut Kohllal beszélgetni akkor, amikor már mindketten minden hatalmon túl voltak, és lelkendezve mondta, hogy mindenben Gorbacsovnak volt igaza. Ugyanis Gorbacsov is végrehajtotta a “nagy ugrást”, a lehető legjobb kommunistából lett nagy humanista. Hatalom nélkül ez utóbbi általában jobban szokott menni mindenkinek.
A legenda tehát az, hogy Gorbacsov nagy ember volt, aki a helyére akarta állítani a kizökkent történelmet, olyanná akarta tenni a szocializmus és a kommunizmust, amilyen az lett volna, ha az ideológia nem torzul el. A valóság azonban nagyon nem ez. Gorbacsov igazi karrierista kommunista volt, akit csak azért ismerünk, mert ő nyerte meg a hatalomért zajló állandó harcot az összes létező válsággal küzdő Szovjetunióban.
A Szovjetunió Brezsnyev életének vége felé már minden téren komoly válságban volt. A minden és a komoly itt nem túlzás, csak a nélkülözéshez hozzászoktatott szovjet alattvalók elképesztő, európai ésszel felfoghatatlan tűrőképessége és a szláv mentalitás tette lehetővé, hogy ez az egész valahogy még eldöcögjön. A Szovjetunióban a nyolcvanas években is releváns volt az a kérdés, hogy vajon van-e élet a halál előtt? Egyik erőcsoport sem volt elég erős ahhoz, hogy megbuktassa Brezsnyevet és senki nem volt elég erős ahhoz sem, hogy potens utódot jelöljön a helyére. Andropov és Csernyenko, a két következő nagyjából egy-egy évet uralkodó pártfőtitkár már a megválasztása idején halálos beteg volt, hiába voltak elvileg erős emberei a legszűkebb belső körnek, megválasztásuk csak a hatalmi harc rövid távú elodázását jelentette.
Gorbacsov megválasztásakor csak 54 éves volt, a pártgerontokrácia szempontjából még csak gyerek. A rendszer addigi tapasztalatai alapján, ha nem vezet olyan hektikusan, mint Hruscsov, akkor akár 20-25 évig is, élete végéig hatalmon maradhat. Sok nagy öreg számára, akik még látták Lenint, de Sztálint mindenképpen, ezzel eldőlt, hogy ők már soha nem jutnak fel a hatalom legfelső csúcsára. De állítólag még az öregek is támogatták Gorbacsov megválasztását, mert annyira nyilvánvaló volt a vezetési válság és a minden válsága. És persze Gorbacsov hatalomtechnikusként valahogy meg tudta szerezni a támogatásukat.
Ekkor már nyilvánosan és nyilvánvalóan a politikai elit legfelső szintjén szinte soha nem öltek a hatalomért a Szovjetunióban, de ez a rendszer az emberi szenvedésre és halálra teljesen érzéketlen diktatúra volt, amely a mindennapi emberek szintjén ugyanúgy ölt, legfeljebb ritkábban, mint a sztálini. A legfelső szintjein senki sem volt bűntelen, mindenki tudott a nemzetiségi elnyomásról, a hadseregen belül uralkodó viszonyokról, a korrupcióról, az elit romlottságáról, és persze arról, hogy miként is működik ez a rendszer valójában. Gorbacsov ebbe az elitbe küzdötte be magát, ebben lett sikeres, Andropov és Csernyenko sameszaként került a legfőbb hatalom közelébe és másokat, az “elvtársaikat” bebörtönözni, likvidálni bármikor kész embereket győzött le, pacifikált, vásárolt meg a hatalom megszerzése érdekében. A Szovjetunióban a Politikai Bizottságban mindig kiérdemesült tömeggyilkosok, hatalmat akaró pszichopaták ültek, akik csak a pillanatra vártak. Itt nem örökölték a hatalmat, hanem megszerezték és kiterjesztették, pont, mint az erős cárok. Az orosz birodalomnak a hagyomány szerint mindig erős vezetője van vagy olyat szeretne magának.
Gorbacsov “reformjai” a glasznoszty, meg a peresztrojka kényszer szülte lépések voltak, mert előre kellett menekülnie, hiszen uralkodása alatt folyamatosan jöttek az újabb válságok, Csernobiltól kezdve a tarthatatlanná váló afganisztáni megszállásig. Gorbacsov persze jobb volt, mint az elődei, mert nem csak hajlandó volt tárgyalni, hanem tudott is és látványos külpolitikai sikerekkel ajándékozta meg a nyugatot. Ahol egyébként mindig népszerűbb volt, mint a hazájában. De minden idők egyik legocsmányabb diktatúrájának volt az egyik vezetője és nem megszüntette azt, hanem csak végigülte a szétesését. Gorbacsov nem egy reformer, hanem csak egy főkommunista, aki reformokra kényszerült és az ő uralma alatt is öltek eleget. Azért támogatta a leszerelést, mert nem tudta fenntartani a hadseregét, azért vonult ki, mert nem tudta fenntartani a megszállást.
A Nyugat az ő ajnározásával is csak a lelkiismeretét altatja, hogy ne kelljen szembe néznie a kommunizmus és a kommunisták bűneivel, amelyek után láthatólag egyre több értelmiségi és politikus vágyakozik Európában.
Vezető kép: Az archív fotón Ronald Reagan amerikai elnök (bbalra) és Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága főtitkára 1985. november 21-i genfi találkozójukon megbeszélést folytatnak. Fotó: MTI/EP)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS