Dumdum golyók a szabadságharcosok ellen – azaz emlékmorzsák a 69 éve történt 1956-os forradalomról és szabadságharcról
A dumdum golyó, ha emberi testbe hatol, belül robban és súlyos sérüléseket okoz, üreget ás a szövetben és széttöri a csontokat. Ezt használták a szovjet katonák a forradalmárok ellen, amikor lánctalpas tankjaikkal, tízezrével bevonultak Budapest utcáira. Még a huszadik század elején a hágai bíróság megtiltotta a harcoló feleknek, hogy dumdum golyót használjanak. Egy kommunista diktatúra alatt szenvedő nemzet nem számított harcoló félnek a szovjetek számára, így lelkiismeret nélkül lőtték agyon ezzel a szörnyű lőszerrel a harcoló pesti-és budai srácokat, munkásokat, egyetemistákat.
Dumdum golyóval lőtték rommá négy általános iskolás, mindössze 13 éves osztálytársaimat- Attilát, a hosszút, Janit, a bokszolót, Gabeszt, a jó szavalót és Ervint, a kiváló számtanost, aki halomra gyártotta másoknak a puskákat- a Móricz Zsigmond Körtéren. Életüket adták a hazáért, benzines palackokkal a szovjet tankok ellen harcoltak és aztán dumdum golyó végzett velük.
Dumdum golyók és emlékek, emlékezők
Már azok is kevesen vannak az élők közül, akik egyáltalán megélték ötvenhatot és beszélni tudnak a magyar nép felkeléséről, hősies küzdelméről, akkor a világ legnagyobb szárazföldi hadseregével, a szovjettel szemben. Harmincöt évvel ezelőtt nem értettem, hogy miért éreztek kényszert az életben maradt forradalmárok – Pongrátz Gergely és Ödön, Wittner Mária a halálra ítélt, Hegedűs László, a mentős, Hrozova Erzsébet, a dupla nullás ügy életfogytosa, Vanek Béla, Rácz József, Tollasi Ilona, Fónay Jenő, dr. Horváth János, Regéczy-Nagy László és hosszú a sor – hogy beszámoljanak egy nép, Magyarország felkeléséről a fővárosban és a vidék településein egyaránt. Azt akarták, hogy ne vesszen feledésbe az igazi ötvenhat, amit a kommunisták, a balliberálisok folyamatosan el akarnak rabolni tőlünk, a magyaroktól.
Ezért én is kötelességemnek érzem, hogy emlékeztessek, amit láttam, amit hallottam, amiben részt vettem. Nem véletlenül jelent meg elsőként 2003-ban az Ötvenhat arcai kötetem, majd sorban a többi, Ötvenhat ötven éve és Ötvenhat lövészárkai könyveim.
A ,,ruszkik haza” 1956 október 22-étől meghatározó élményem lett. A Gellérthegyen a Kocsis réten fociztunk az osztálytársaimmal együtt, amikor megjelent a füves pályán apám. S csak ennyit mondott nekünk:
,,Nem tudjátok, hogy a Móricz Zsigmond Körtéren srácok, felnőttek skandálják közösen a megbénult rendőrök előtt, hogy ,,ruszkik haza!”
Ettől kezdve megváltozott az életünk hosszú időre. A megszállók és a Rákosi-féle kommunista diktatúra ávéhásai fenyegető valóságot jelentettek mindannyiunk számára. Egyetemisták a Gellért-téren leverték a szovjet emlékműről a vörös csillagot, ugyanezt tették a Ménesi úton az államosított lazarista katolikus szerzetesek kolostorának tornyán díszelgő vörös csillaggal is. Fiatal srácok másztak fel az egykor keresztet tartó torony szédítő magasságába és úgy fűrészelték le a gyűlölt jelképet. Sokan aggódva nézték, a sikeres művelet nagy éljenzésbe, tapsba torkollott. Nem sokkal később ledöntötték a Citadellán, a Szabadság szobor talpazatán álló szovjet katona bronzból öntött alakját. Majd fegyveres diákok, munkások, egyetemisták, értelmiségiek, Gerőék parancsát megtagadó, hazaszerető katonák felvették a harcot a Bartók Béla – és a Fehérvári útról harckocsikkal beözönlő szovjet katonákkal szemben.
Fotó: Tóth László/MTI
Felszedett macska kövekből épített barikádokkal, benzines palackokkal próbálták megállítani a szovjet tankokat a budai srácok az orosz, ukrán, ázsiai katonák rohamát. Október 25-én csütörtökön már csatatérré vált a Móricz Zsigmond Körtér: kiégett tankok, megszenesedett szovjet kiskatonákkal, rommá lőtt Népbüfé (Lordok háza), Bartók (Szabadság) mozi, a HÉV megálló, a Gomba, a Ketter vendéglő, súlyosan megsérült házak sora, golyó szaggatta, feldőlt villamosok és halottak mindenütt. Emlékszem, a Szent Imre szobor talapzata köré fektették a halott szabadságharcosokat. Szívet szorító látvány volt.
Ezzel csak azt akartam jelezni, hogy 1956-ban nemcsak a pesti srácok harcoltak a szovjetek, a pufajkások, a karhatalmisták ellen, hanem a budai srácok is: ez vonatkozik a Gellért hegyre, a Széna térre, a Bem térre, a Budai várra, Óbudára és a budai hegyekre is. E történelmi magyar felkelés, ami elsőként roppantotta meg a kommunizmusban való hitet, amely elsőként verte bele a koporsószöget a verhetetlennek hitt nagy Szovjetunióba, nemcsak egy megszálló hatalom elleni lázadás volt, hanem a véres, moszkovita Rákosi diktatúra elleni szembefordulás is. Soha nem felejtem el, amikor édesapámmal a hajnali sorban állás után a Ménesi út sarkán lévő pékségből vittünk két vekni kenyeret a nélkülöző nagyszüleimhez a Futó utcába, ahol a legnagyobb harcok zajlottak.
Mindenhol gépfegyverropogás, gránátok, bombák robbanása miközben emberek siettek, beálltak olykor egy kapualj alá és mentek a dolgukra. A második világháború után ismét lerombolta Budapestet a szovjet hadsereg. Mi a Petőfi hídon át görnyedve jöttünk az elsüvítő golyók között, aztán be a Mester- s a Tompa utcába, onnan a Ferenc térre, majd az Üllői úton hason csúszva a Futó utcába be, mert a közeli Pongrátz Gergely vezette Corvin-köziek, Práter utcaiak ádáz harcot vívtak a Maléter Pál által parancsnokolt Kilián laktanya ávéhás sorkatonái ellen. Utunk szétlőtt szovjet harckocsik között vezetett, halottak mindenütt, utcákon, kapualjakban, játszótereken rögtönzött sírokban egy fejfával, mosóteknőben vitték haza sírva az asszonyok a halott sápadt fiaikat, férjeiket.
A Práter utcában fegyveres csoportok igyekeztek a Corvin mozi felé, segíteni a bátran harcoló Falábú Jancsinak, Pongrátz testvéreknek ( 6 fiú), Iván Kovács Lászlóéknak, Bizsuéknak, Kócosnak, Varga Janinak, Wittner Máriának és több hősiesen küzdő fiatalnak. Úgy éltünk Budapesten a két hét alatt, hogy miközben szovjet tankok nyomultak be különböző utcákba torkolattűzzel, a háztetőkről forradalmárok géppuskatűzzel, a kapualjakból benzines palackokkal várták felkelő fiatalok az ellenséget. Közben emberek az utcákon, a Körúton igyekeztek céljaik felé, olykor beugorva egy-egy kapualjba és haladtak tovább. Az ötvenhatos forradalom életében nemcsak a harcolók vettek részt, hanem mindannyian, tízezrek, százezrek. A vidék lakossága, parasztsága élelmiszerekkel megrakott teherautók ezreivel látta el élelemmel az ellátatlan fővárost.
Ha nem lettünk volna az utcán nem lehetett volna az Apró Antal és Szerov tábornok által elrendelt sortűz sok száz halottal és ezernél is több sebesülttel a Kossuth téren, a Parlament előtt. Ha nem lettünk volna ott az utcákon, a tereken az ostromlott fővárosban, akkor nem haltak volna meg sokan a Madách téren, az Erkel Színháznál, a Blahán, a Nemzeti Színháznál, a ledöntött Sztálin szobornál, a József-, Ferenc-, és Teréz körúton, a Baross-és Boráros téren, a Nyugati téren. Folytassam a sort? Amit akkor a kommunisták, az internacionalista ideológia jegyében elkövettek a magyar nép ellen, az megbocsáthatatlan.
Azért a magyar nép ellen, mert ugyanúgy szenvedett a terrortól, a pufajkásoktól, a KGB-s rohamosztagoktól a vidéki települések népe Békéscsabától Győr-Sopronig vagy Miskolctól Debrecenen át Pécsig, mint mindenki más. November 4-én aztán néhány százezer szovjet, tankokkal megindult az ország, a főváros ellen. A túlerő, a Góliát legyőzte végül a hősiesen küzdő Dávidot, a Dávid képében harcoló pesti-és budai srácokat. Nem volt nagy kunszt. Több mint 200 ezer szovjet katona, a világ legnagyobb szárazföldi hadserege, kiegészülve hazai árulókkal- Kádár János, Apró Antal, Biszku Béla, Münnich Ferenc, Gerő Ernő, Piros László – maga alá gyűrt néhány tízezer, hősiesen küzdő szabadságharcost.
Azért kell emlékeztetni, beszélni a fiataloknak folyton – folyvást az azt követő kádári diktatúrára, a megtorlásra, mert ezek a gazemberek százával végeztek ki, juttattak bitófára koncepciós per alapján fiatalokat Tutsek Gusztáv, Alapi Gyula, Borbély János, Biszkuné Tóth Matild, Vida Ferenc – vérbírósága, vérügyészsége. Azok az elítéltek, akik fiatal éveiket börtönbe töltötték – Fekete Pál tanár, Obersovszky Gyula újságíró, Wittner Mária, Tollasi Ilona, Pákh Tibor és sokan mások – azok évtizedekig harmadrendű állampolgárok maradtak. Emlékezni kell azokra is, akik hűek maradtak a szabadság eszméjéhez és a Kádár rendszer gyalázatosan elpusztította őket, mint Tóth Ilonát, Angyal Istvánt vagy Mansfeld Pétert. De emlékeztetni kell arra a kétszázezer magyarra, akik kényszerből elmenekültek a hazájukból és csak a rendszerváltás után térhettek haza.
Nem szabad elfeledni az Ötvenhat utáni megtorlásban, résztvevő gyilkosokat, a hitszegőket, a haza elárulóit. Nem véletlen, hogy Wittner Mária szabadságharcos, az 52A559 halálraítélt a forradalom-és szabadságharc hatvanadik évfordulóján ezt írta az Ötvenhat lövészárkai könyvem utószavaként
...A hóhéraink szellemi örökösei napjainkban sem adják fel a harcot, tovább küzdenek a politikai hatalom visszaszerzéséért. Az árulás 60 évvel (szerk. 69 éve ugyanúgy) ezelőtt sem volt probléma számukra, most sem az. Márai Sándor szavaival élve, ,,A gyilkosnak is hamarább lehet megbocsátani, mint az árulónak”… a számvetésnek is eljön az ideje. A vérdíjakból szerzett vagyon, a júdáspénzből nemcsak az érccsengés hangzik ki, hanem a kivégzett mártírok üzenete is, ami égbe kiált!
Örök tanulság, hogy nem szabad hinni a hazugságoknak a szírén hangoknak, az országunkat elpusztítani akaróknak. Regéczy-Nagy László, életfogytiglanra ítélt ötvenhatos magyarázta egyszer, hogy Kádár belülről igyekezett megtörni a nyakas magyarokat lelkileg és szellemileg is. A francia Talleyrandot idézte, aki ezt mondta az uralkodójának: ,,Felség!- ha igazán le akar győzni egy népet, nem elég katonailag leverni. Meg kell őket fosztani történelmi tudatuktól” Ezt kísérelték meg Moszkva támogatásával a moszkovita magyarok. Most ezt kísérlik meg ígérgetésekkel, Brüsszel támogatásával a brüsszelita, áruló, balliberális magyarok. Az a megnyugtató, hogy nagy történelmi múlttal, tapasztalattal rendelkező nép vagyunk. Helyén van az eszünk.
