Az utolsó szocialista

Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: a szocialisták jelenlegi elmeállapotukban észrevennék-e, hogy megszűntek? Ismerek jobboldali újságírót, akit rendszeresen le kell beszélni arról, hogy megkérdezze Tóth Bertalantól, képes-e felidézni, ki is az MSZP elnöke. Azzal, hogy Horváth Csaba ennyire durván kikapott Karácsony Gergelytől, nemcsak előbbi „politikai karrierje” került a helyére, hanem az MSZP léte is megkérdőjeleződött. Horváth Csaba ugyanis annyira gyenge jelölt volt előre tudhatóan, mint amit a választás fényesen igazolt is. Egy normális párt pedig nem próbálkozik egy ennyire jellegtelen jelölttel.

Az MSZP olyan végletes káderhiányban szenved, hogy most azon kell izgulni, vajon Karácsony Gergely hozzájárul-e majd, hogy az MSZP jelöltje is legyen. Már nem az MSZP-n élősködnek az ellenzék egyéb fantompártjai, hanem az MSZP kerülhet abba a helyzetbe, hogy a virtuális támogatottságát akarja hozzáadatni a valódi – igaz, azért méreteikben mini jellegű – pártok 3-4 százalékához. De a Kétfarkú Kutyákban legalább van annyi gerinc, hogy nem állnak össze velük, míg a többi „szövetségesük” ugyanezzel a problémával küzd, azzal, hogy szavazójuk még csak akad valamennyi, de politikusuk, szervezetük, valódi szakmai hátterük már nem.

Emberek, gyakorlatilag bejelentették a Magyar Szocialista Párt megszűnését, annak a pártnak az eltűnését, amely 13 éve még az aktív szavazók közel felének támogatását bírta. Mondjuk ehhez képest még azért is örülniük kell, hogy Hunvald György csak kerületi polgármester akar lenni újra. Az a Gulyás Márton „jelöli” egyébként a Gyurit, akinek az MSZP egyébként ciki. A Gyurit! Ebből az néz ki, hogy még Hagyó Miklóst is reaktiválja majd valaki az MSZP gyengítése érdekében.

Hagyó Miklós volt szocialista főpolgármester-helyettes az ellene és társai ellen hivatali visszaélés bűntette és más bűncselekmények ügyében indult per másodfokú tárgyalásán a Szegedi Ítélőtábla tárgyalótermében 2017. szeptember 7-én. MTI Fotó: Rosta Tibor

Az SZDSZ és az MDF szublimációja arra tanít bennünket, hogy a magyar politikai rendszerben ez a pártmegszűnés útja. A nagyon nyilvánvalóan ostoba politikai döntések tömege után a kicsit is komolyan vehető karakterek kiöregednek, eltűnnek a párt első vonalából, és a sokadik vonal, a korábbi táskahordozók-dobozátvevők pártelnöki ambíciói beteljesülnek. De a párt mégis úgy viselkedik, mintha kormányzati tényezővé válása percek kérdése lenne: kerületi listás és kisvárosi önkormányzati képviselők miniszteri pozíciókról álmodoznak. Mert ennyi meló után, amit ők végeztek, az államtitkárság snassz lenne.

Az megvan, hogy a párt ökle most Bangóné? Ő lenne miniszter, ha a nyugati határon kamionokon betáncoló LMBTQ+ fegyverzetű hadosztályok pajzsra (bádogra, szemeteskukára, tetőre) emelnék a jelenlegi ellenzéket. Az Orbán-kormányokkal szemben megható következetességgel ellenséges liberális értelmiség, az „igaz konzervatívok” is zavart arckifejezéssel bolyonganak a nagy „Ősszefogást most!” felirat alatt, és igyekeznek úgy tenni, mintha semmi közük nem lenne egyikhez se, akiknek az összefogását épp az előbb nevezték történelmi szükségszerűségnek.

A szocialista pártnak és vezetőinek nemcsak azért nincs semmi mondanivalója a magyar társadalom számára, mert önmagukban alkalmatlanok, hanem azért is, mert az a politikai program, amellyel 2002-ben választásokat nyertek, már akkor is értelmezhetetlen volt. Egyszerűen nem léteznek olyan helyzetű emberek, akikhez ők beszélnek: a szavazóik döntő többsége tulajdonképpen egy képzeletbeli hetvenes években él. Aki politikai karriert akar csinálni, az már 2006 óta kerüli a szocialistákat; rajtuk kívül mindenki pontosan tudja, hogy az öszödi beszéd lassan ölő mérge előbb végez velük, mint a méreg forrásával, a kígyókkal egyébként voldemorti viszonyt ápoló Gyurcsánnyal.

A szocialista párt látványos haldoklását a költségvetési támogatás hosszabbítja meg egyedül, ahogy a Jobbik is csak azért létezik még, mert a képviselők a fizetésüket bizonyosan megkapják, akármi történik is.

Az MSZP mindenkinek teher már.

Budapest, 2000. február 13. Több ezer budapesti vett részt a Budavári Dísz téren a “Békét akarunk, nyugalmat és félelem nélküli életet” gondolat jegyében rendezett csendes demonstráción, amelyen megjelent Göncz Árpád köztársasági elnök, Kovács László, az MSZP elnöke és Horn Gyula ex-miniszterelnök, MSZP-képviselő. A Civil Fórum szervezte megmozduláson felszólalt Fodor István, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetségének elnöke, valamint Mécs Imre szabaddemokrata országgyűlési képviselő. A képen: Kovács László, Horn Gyula és Göncz Árpád a tüntetők között. MTI Fotó: Soós Lajos

Itt az ideje, hogy megállapítsuk, ki az utolsó szocialista? (A fenti kép, no és persze a kísérőszövege segít nosztalgiázni.) Lendvai Ildikó sajnos kiesik, hiszen róla visszamenőleg kiderült, hogy mindig igazi, XXI. századi értelemben vett liberális volt. Mindig Horn Gyulához lyukadunk ki végül. Ő volt az utolsó szocialista. Nemhiába van szobra mindenfelé. Tóth Bertalannak nem lesz. (Közben megnéztem, hogy ki az MSZP elnöke most.)

Sajnos a mai fiataloknak nem tudjuk megmutatni, hogy az FKGP, az MDF, az SZDSZ utolsó évei mennyire szánalmasak, undorítóak és röhejesek voltak. Hát ilyenek, mint az MSZP elmúlt évei. Ennek akár örülhetnénk is. A baj csak az, hogy az utolsó szocialisták után sokkal ocsmányabb figurák jöttek. És még azoknál is szörnyűbbek fognak. Készüljünk fel!

Vezető fotó: Horváth Péter Gyula/PS