Szenvedélyünk Magyarország
Időről-időre megfogalmazódik a magyar szellemi életben és politikaformálókban, főként amikor a csőd szélére, végveszélybe kerül Magyarország, hogy miként lehet megmenteni a hazát a végső megsemmisüléstől. Hiszen egy barátságtalan XVIII. századi történetfilozófus, bizonyos Johann Gottfried Herder ezt találta mondani: „a magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve s a századok múltán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni…”
A fenti gondolatsor az akkori szellemi életet felrázta, nyelvújítással (Kazinczy Ferenc, Verseghy Ferenc) és reformkori kulturális mozgalmakkal (Kölcsey Ferenc, Batsányi János, Fazekas Mihály) egyfajta dacos ellenállásra sarkallta a magyarokat a magyarságért, a megmaradásáért vívott harcban.
Alig változott a magyarság megmaradásáért folytatott küzdelem lényege. Jó kétszáz évvel később, amikor Orbán Viktor miniszterelnök múlt hét végén az ötéves kormányzás kapcsán arról szólt, hogy a balliberális (MSZP, SZDSZ) nyolc év gyalázatos politikája miatt a szakadék széléről kellett visszarángatni Magyarországot, ne tűnjék el végleg Európa térképéről. (S' ez nem költői túlzás! Gondoljunk bele mi lenne, ha egy legyengült, pénzügyi köldökzsinóron tartott ország kapta volna parancsba a bevándorlási kvótákat az Uniótól! 10 év múlva rá se ismernénk magunkra.)
Ilyenekről persze csak olyan felelős politikusok, felelős szellemi emberek beszélnek, akik magukénak és hazájuknak érzik Magyarországot, nem pedig csak egy elirányítandó vállalkozásnak.
Illyés Gyula a legsötétebb kádári diktatúra éveiben, 1977-ben a Magyar Nemzetben megjelent Válasz Herdernek és Adynak című írásában a kommunista kormánytól kérte számon a magyarság megfogyatkozását, magára hagyatottságát. A Herder-díjas Illyés Gyula még herderi kategória szerint is a nemzet költőjeként, a nemzet képviseletében hordozta a kiszolgáltatottság fájdalmát. Gondoljunk a szovjet megszállásra. Mégis ötven évenként ezzel a herderi szerencsétlen meghatározással kezdődik újra és újra az ébredés: nyelvújítás, reformkor, az 1848-49-es forradalom-és szabadságharc, Trianon-újrakezdés, a Bethlen féle konszolidáció, az 1956-os forradalom-és szabadságharc, a rendszerváltozás kísérlete (1990) és végül a 2010-es kétharmados polgári többség.
Orbán Viktor azt ismerte fel, ami Herder történetfilozófiájában alaptétel: a történelem irányítható folyamat. De ehhez az irányítható folyamathoz erő kell és eltökéltség. Amíg Lengyel László és eszmetársai úgy gondolják, hogy „ma magyarnak lenni szégyen” (Népszabadság, 2015. május 23.), addig Orbán és eszmetársai úgy gondolják, hogy magyarnak lenni jó és büszkeség. A magyar miniszterelnök leszögezte a Polgári Magyarországért Alapítvány konferenciáján a Budapesti Történetei Múzeumban: Magyarország szuverenitása nem lehet alku tárgya. S amit eddig Magyarországért tett, ezt el is lehet hinni. Szerinte az irigység az a kommunista örökség, ami újra le akar minket húzni minket a kudarcba. Az állítja szembe a sikert az egyenlőséggel, a szegényebbeket a gazdagabbakkal, mint a Gyurcsány-Bajnai kormányzás alatt, mikor Magyarország oldalára fordult hajóként sodródott a tengeren- mondta a kormányfő-, csőd szélén és reményt vesztve.
Nem szabad tehát meginogni, mert a kommunisták és a mai magyar baloldal labanckodik, hazát árul. Itthon, Európában és a világban. Ez a tény. Ők Károlyi Mihály, Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János örökösei. Ezt tudomásul kell venni. Ha ezt nem ismerjük fel, könnyen beteljesülhet Herder jóslata: a nemzethalál. Szerintem gyönyörű ez a gondolat: legyen mindannyiunk közös szenvedélye Magyarország.
Fotó: MTI - Koszticsák Szilárd
