Várakozás
Érdekes, hogy az alig, vagy közepesen tehetős emberek, nyugdíjasok tízezrével adakoznak, jótékonykodnak, segítenek, miközben a nagyon gazdagok húztak maguk elé egy hatalmas falat és szenvtelenül ülnek, merev arccal néznek előre. Le kellene szállni a magas lóról, ki kellene szállni a magas terepjáróból. A tehetős igenis segítsen!
Múlt hét végén Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében Paposon jártam. Árpád-kori falu, de ez nem különlegesség, hiszen alig van Magyarországon olyan település, amely legalább nyolcszáz éves ne lenne. Paposon már a honfoglalás idején is laktak. A falu neve írásos alakban először 1320-ban tűnik fel egy Káta–nemzetségbeli nemesnek a nevében, akit Papusnak hívtak. Ez arra is utalt, hogy ennek a községnek elsőként volt már papja. A református templomban rendhagyó gyülekeztünk ökumenikus istentiszteletre, igét hirdettek Heidelsperger István római katolikus kerületi esperes, Beregi István görögkatolikus tisztelendő, Koós Lóránt és Koós Csaba Levente református lelkészek. Különleges esemény. Kovács Sándor országgyűlési képviselő és Fülöp István elnök vezetésével a Reformátusok Szatmárért Közhasznú Egyesület és Papos Község Önkormányzata immár negyedszer szervezett jótékonysági disznóvágást a falu rászorultjainak.Csaknem nyolcvan családnak jutott másfél-két kiló hús. Nem nagy dolog –mondhatnánk -, hiszen egy vasárnapi egyszeri ebédről van csak szó, még csak nem is a gesztus értéke fontos ennek az eseménynek, hanem inkább az együvé tartozás kinyilvánításáról van szó, arról, hogy emberek itt vagyunk, mindannyian mi magyarok és figyelünk rátok s ha kell mellétek állunk.
Na ez az! Az adakozásnak, a jótékonykodásnak Magyarországon nagy hagyományai voltak mindig is, a tehetősek, a gazdagabbak többnyire adtak, főként az ország szétdarabolása, Trianon után volt ez jellemző, amikor a hazátlanná vált magyarjaink százezrével kerestek menedéket az anyaországban. A kommunizmus ideje alatt, a Rákosi- és a Kádár-korszakban tiltották a jótékonykodást, mivel azt a kapitalista társadalmak hamis trükkjének tartották, meg aztán nem old meg semmit, bezzeg a népi demokráciában, a szocializmusban mindenkinek van munkája, így adakozni se kell. Pedig jócskán voltak szegény emberek, nélkülöző családok az ötvenes években, aztán a hetvenes-nyolcvanas években is. A rendszerváltás után fordulat állt be, egymás után alakultak szeretetszolgálatok, amelyek fontosnak tartották az ebéd- és ruhaosztást, valamint a hajléktalanokról való gondoskodást. Gyárbezárások, munkahelyek felszámolása miatt Magyarországon ismét sok szegény, nélkülöző ember lett. A kampányszerű ebédosztások hosszú sorai is erről tanúskodnak.
Persze lettek olyanok, akiket a vakszerencse, az ügyeskedés, a vállalkozói szellem és az állami vagyonok széthordása folytán hirtelen a milliárdosok, a nagyon gazdag emberek között találták magukat. A magyar újgazdagok, az újmilliárdosok többsége nem követte a jótékonykodási hagyományt, inkább bevarrták a zsebüket és egy forintot sem adakoznak a szegényeknek, egy forintot sem áldoznak köz-és kulturális célokra vagy akár az egészségügyre. Hol vannak a dréherek, akik kórházat építettek, vagy a weiszmannfrédek, a ganzok, akik szintén kórházat, iskolát, óvodát, sportlétesítményeket működtettek a dolgozóik számára. Egyszóval juttattak valamit a sokból – így Hatvany is - egy keveset, a nélkülözők számára is. Lassan el kellene jutni az új gazdagoknak is arra a felismerésre, hogy a gazdagsága Isten ajándéka és ezt az ajándékot másokkal is meg kell osztania.
Érdekes, hogy az alig, vagy közepesen tehetős emberek, nyugdíjasok tízezrével adakoznak, jótékonykodnak, segítenek azoknak, akik a perifériára szorultak. Tehát van szív, van könyörület, van szolidaritás sokakban Magyarországon, csak a nagyon gazdagok húztak maguk elé hatalmas falat és szenvtelenül ülnek, merev arccal néznek előre hatalmas terepjárójukban. Azért mégis az a véleményem, hogy le kellene szállni a magas lóról, ki kellene szállni a magas terepjáróból. A tehetős igenis segítsen! A világ szegényein nem tud segíteni. Elég, ha közvetlen környezetében néz körül. Talál ott olyanokat, akiket fel lehetne emelni.
Paposon, a megtelt református templomban Advent áhítata tükröződött az arcokon. Reménykedés, hogy mindenkinek jobb lesz egy kicsivel. Ahogyan Pilinszky János fogalmazta: ,,Ádvent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk…” Ehhez persze hit kell, az önbizalomnak a hite, hogy képes legyen az ember saját maga is fordítani sorsán. Ebben a kis szatmári faluban éppen azt lehetett tetten érni, hogy az emberek egymás felé fordulnak. És ebben a keresztény egyházak papjainak jelentős szerepük van. A vallásos költő Hitünk titkairól mindezt így foglalja össze: "Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi ,,meglepetés”, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk."
