Erdélyi választás
A volt kommunista diktatúrák országaiban még mindig sokan nem érzékelik, mit jelent számukra a parlamenti választás, mennyiben befolyásolhatja sorsukat, hogy egy olyan pártra vagy közösségre szavaz, amitől remélheti élete jobbra fordulását. Nem véletlen, hogy ezekben az országokban – Magyarországon is – még mindig megvan az a 30-40 százaléknyi sötét folt, akik soha nem mennek el szavazni, választani, soha nem mondták el, nem fejezték ki a véleményüket.
Ők azok, akik a proletárdiktatúra alatt – mert kötelező volt – szavaztak ellenállás nélkül az egypártrendszer, a kommunista párt jelöltjeire, és az történt velük, amit az egypárt akart. Ettől a szürke, homogén – általában nagyon műveletlen, cinikus, jövőnélküli – rétegtől nem sokat lehet várni, mert ők azt várják, hogy irányítsák őket és oldják meg problémáikat. Dehát igazi változás, igazi demokrácia akkor lesz nálunk és más hasonló országokban, ha ezt a fajta „szürke” állományt mozgásba hozzák. Ezért nagyszerű, ami most Erdélyben történt a romániai országgyűlési választásokon.
Az erdélyi magyarok megértették, hogy az összefogásban az erő és kimagasló választási kedvükkel saját szűkebb pátriájukért – Székelyföldért, a Partiumért, az erdélyi magyarságért –, saját magukért tettek a legtöbbet.
Most Erdélyben is elmentek sokan olyanok is az urnákhoz, akik eddig soha. Tudomásul vették a magyar emberek, hogy azért kellett az RMDSZ-re, a magyar összefogásra szavazniuk, mert ezzel szavaztak a magyar nyelvre, a magyar oktatásra, a magyar identitásra, a magyar területi, kulturális autonómiára, egyáltalán a magyarság túlélésére, jövőjére. De dicséret illeti a Romániai Magyar Demokrata Szövetség és a Magyar Polgári Párt vezetőit, hogy meg tudtak egyezni az összefogásban, félretették nézetkülönbségeiket, nem külön indultak, hanem egyesítették erőiket. Ebben nagy segítségükre voltak az anyaország nemzeti pártjainak, a kormánypártjának, magának a miniszterelnöknek a támogatása is. Mi volt ebből a tanulság? Hogy a viszálykodás, a gyűlölködés, a külön politizálás sem az RMDSZ-nek, sem az MPP-nek nem hozta meg a sikert. A közös cél, az összefogás azonban igen. Ezt díjazták a választók, a székelyek, a magyarok. Ismét van tehát érdekképviselete az erdélyi magyarságnak a román parlamentben. Hiszen ki képviselheti jobban a magyarokat Romániában, mint a magyarok. Ezt talán Páskándi Géza erdélyi magyar író tudta a legjobban, amikor ezt írta:
„Cserélhetsz angolokkal pulykát gépre vagy a franciákkal búzát selyemre a világpiacon. A pulyka ott is szárnyas, a búza ott is kalászos marad. De a szellemet nem lehet ilyen módon cserélni. Sem Madáchot, sem Katona Józsefet Shakespearre, sem Mikszáthot, Móriczot, Déryt nem cserélheted egyszerűen Balzacra, Turgenyevre, Twainre vagy más nemzetek nagy íróira. Mert mást jelent nekik és mást neked, még ha egyetemesek is. Ugyanis nincs két egyforma történelem. Még Kosztolányi Neroja is másképp hangzik nekünk, mint az újabb latinoknak. Ami Borogyinóban Kutozovnak dicsőség – Napoleonnak gyalázat volt. Aki nem olvassa saját nemzeti irodalmát, a szuverén önismeretről mond le. Szellemi szegény és rest marad. Az egész világnak kiszolgáltatott.”
Ezeket a sorokat csak olyan tudta leírni, mint Páskándi Géza, aki megjárta a Duna-delta munkatáborainak poklát, aki megszenvedte Ceausescu diktatúráját, falurombolását, a magyarok üldözését, aki olyan drámákat írt, mint
az Az eb olykor emeli lábát
, a Vendégség vagy
László szent király
. Páskándi pontosan tudta, hogy
a szellem, a kultúra, a szuverén önismeret, a nyelv nem cserélhető.
Ezért nagyszerű az erdélyi magyarság egy jelentős részében, hogy ezt most ennél a parlamenti választásnál felismerte. Felismerte saját és nemzete érdekét. Hiszen mi vagyunk saját sorsunk kovácsai. Kik lennének azok, ha nem mi? A szovjet megszállás idejében Magyarországon tiltva volt a szabad szó. Nemrégiben került kezembe a Párizsban, 1984-ben kiadott Magyar füzetek, a magyar emigráció folyóirata, ahol Illyés Gyula
„Hatalmas, nagy korszak…s a költők” című triptichonjából idéznek, amit az akkor kádári Magyarországon nem nagyon szerettek. Ezek az illyési gondolatok a ma fiainak is szólnak: „Tántorogtunk. Így nevelődtünk/ ég felé, költők. Mint fenyőfa-szál?/ Min hínár./ Lengtünk. S minél föntebb,/ annál ijesztőbben: iszonytatón./ Mint más bitón./ Hatalmát időknek s erőknek/ Így mértük, helyt állva, ahogy / Megszavaztatott. / Ki által, ha nem általatok?”
Ez a romániai választás, az erdélyi közösségi, összetartó erő felszínre robbanása példa arra, hogy semmi sincs veszve. Képesek vagyunk mi magunk is dönteni jövőnkről. De hol vannak ma az ilyen magyar költők, írók, akiknek szavuk lenne egy idegenben élő népcsoport önmagára találásáról? Kik fogják őket értékelni, becsülni? Hol vagytok Páskándiak, Illyések, Adyk, József Attilák és a többi nagy magyar költőink, akik ezt majd megírjátok. Miért nem jönnek az újak? Úgy látszik előbb ébredtek, ébrednek fel a nép egyszerű, átlag gyermekei, előbb látják meg az utat, mint azok megéneklői.
