Élünk és meghalunk, hát kívánj szép álmokat...
Még mindig fülemben cseng Illés Lajos és Bródy János dala. Egy nyári balatonfüredi koncerten hallottam először vagy ötven éve. Ugyanitt csendült fel Az ész a fontos nem a haj. A rendőrök közben igazoltatták a hosszú hajúakat, a „gombafejűeket”, köztük bennünket is barátaimmal. Civil ruhások kivittek néhány fiatalt további kezelésre. Így éltünk akkoriban, a kádári gulyáskommunizmusban. Egy rossz pillantás a rendőrre és máris igazoltatott, az ellenforradalmárt kereste mindenütt. De tettünk rá, a koncert után mentünk a lányokkal egy kis éjszakai fürdőzésre a Balatonba. Ha valaki persze nosztalgiázik a régmúltról, az 1 forintos lángosról, az 5 forintos sörről, azért ne feledkezzen meg az egyenruhásokról sem, akik a kikapcsolódni vágyók között is, úton-útfélen kérték a „személyazonotosságit”.
Miért jutott eszembe az Élünk és meghalunk Illés dal? Egyrészt azért, mert akkor még élt a legendás Illés -zenekar két kiváló zenésze, Illés Lajos és Pásztory Zoltán, akik jó ideje már nincsenek közöttünk. Talán ők fogalmazták meg dalaikkal azt a titkolt ellenállást, amit az ember érzett a szovjetek által megszállt Magyarországon. Másrészt azért jött vissza emlékeimben ez a régi dal, mert nemrég vesztettük el Lovas Pistát, és most Kerényi Imrét.
Elgondolkodom, hogy milyen hosszan kellene élnünk, hogy minden tervbe vett munkát, elképzelést megvalósítsunk. Bizony, hosszú-hosszú életűnek kellene lennünk. Pista egész életében sokat dolgozott. A rendszerváltás pillanatától harcolt a szólás-és sajtószabadságért, ami csak a balliberális oldalnak volt meg. Küzdelmes út volt, a médiaháborún át, amíg eljutottunk idáig. Komoly szerepe volt, hogy erkölcsi tartásával, szókimondásával, cikkeinek leleplező erejével idáig eljutottunk, azaz súlya van ma már a nemzeti oldal megszólalásának. Lovas István megszállottja volt az újságírásnak, utolsó pillanatig nyolc-tíz helyre is voltak kötelezettségei. Talán ezért tudta megtartani függetlenségét. Munka közben, az íróasztalánál, a laptopjánál érte a halál. Élete nem volt hiábavaló.
Kerényi Imre rendező, véleményformáló és politikacsináló, alig hogy befejezte a Nemzeti Könyvtár századik kötetét, már újabb feladatokat tervezett. Nemrég bejelentette a Gizella-táborok megindítását. Bencsik András szerint a színigazgatói és rendezői pályafutását egy egészen különleges vállalkozással, a magyar kulturális élet felvirágoztatásának szándékával koronázta volna meg. Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház főigazgatója fogalmazta meg legtömörebben Imre életútját: Kerényi Imre nagy kultúrharcos volt. Rá talán most lenne a legnagyobb szükség: a diplomatikus, érvelő, nem taszító, sokakat befogadó (az arra érdemesekre), határozott fellépésére.
Élünk és meghalunk, hát kívánj szép álmokat. Teszem hozzá olyan álmokat, olyan terveket, amelyek megvalósulnak. Boldogok azok, akiknek álmai valósággá válnak. A kérdés mindig az, hogy ameddig élünk engednek-e dolgozni, engednek-e érvényesülni? Vagyunk még sokan, akik emlékeznek arra, amikor alávetettségre akartak taszítani egy egész népet a szülőföldjén. Amikor egy nemzet szájzárral járt, amikor egy nemzetet ki akartak erőszakkal forgatni anyagi és szellemi javaiból. Kövér László szavaival élve: amikor meg akarták hamisítani a múltját és el akarták venni a jövőjét. Ennek a magyar nemzetnek azonban a legkülönbözőbb kínzásokkal, megaláztatásokkal sem tudták megtörni a gerincét, mint ahogy az önazonosság tudatát sem.
Hogy úgy éljünk, ahogyan szeretnénk, ma is mennyi akadályt, rosszindulatot, irigységet kell átlépni, megküzdeni vele. A számunkra legjobb politikai légkörben is mindig ott vannak a háttérben azok a személyek, akik megtestesítik a fékek rendszerét. Bár a dolguk nem ez lenne, megbízásuk nem erre a feladatra szól, hanem a fékek kiengedésére, a szabad cselekvések szárnyalására. A percemberek minden rendszerben ott fészkelnek, de sorsuk a feledés. Ezt a rossz szájízt ki kell öblíteni és újra neki kell fogni az egésznek. Ezért érdemes élni.
