Forr a világ…

Általában kerülöm a közelgő világkatasztrófákkal kapcsolatos híreszteléseket. Kínosan kevés előnyös – úgy értem, a hétköznapi cselekvéseket a sikeresebb életpálya irányba fordító – következtetésre lehet jutni annak a ténynek az ismeretéből, hogy holnap itt a világvége. A közelmúltban azonban el kellett gondolkoznom azon, miféle világpolitikai átrendeződés közepébe csöppentünk.

S elmélkedésem nyomán le kellett szűrnöm a históriát kedvelő ember legtragikusabb következtetését: a huszonegyedik század pont olyan izgalmas időszak, mint bármelyik történelmi kor. Sőt…

Háborús veszélyek

Néhány hete Donald Trump a New York Times-nak adott interjújában azt mondta, ha egy NATO tagállamot külső támadás érne, c

sak akkor számíthatna amerikai segítségre, ha teljesítette kötelezettségeit.

A hivatalban lévő amerikai külügyminiszter, John Kerry erre sietve leszögezte: Ez a kormány, mint minden eddigi republikánus vagy demokrata kormány 1949 óta elkötelezett a NATO szövetségesei és biztonsági vállalásai mellett. Néhány nappal később Orbán Viktor a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen tartott előadásában úgy fogalmazott: Európa elvesztette a globális szerepét és regionális szereplővé vált, nem képes megvédeni saját polgárait, saját külső határait. Az előadása után tartott fórumon kérdésre válaszolva kijelentette: l

étre kell hozni egy európai hadsereget.

Kitért arra is, hogy a nemzeti költségvetéseket át kell gondolni, a hadiipart be kell illeszteni a gazdaságpolitikai gondolkodásba. A miniszterelnök még egy V4-es közös hadsereg létrehozását is elképzelhetőnek tartotta. Most pedig arról ír a The Times, hogy egy kiszivárgott brit katonai jelentés szerint Oroszország a Nyugat elleni hadviselés új és rendkívül változatos módszereit teszteli az ukrajnai válságban. Ha az ember a Facebook-közhangulatra építené vélekedését, vagy szorongásban élő polgártársaink posztjainak színvonalától alig-alig különböző katonapolitikai szakértők véleményeire hallgatna, szinte biztos lehetne abban, hogy

küszöbön áll a harmadik világháború: mindenki hadra készül, mindenki háborús fenyegetéstől retteg,

a nagyhatalmak más nagyhatalmak fegyverkezéséről értekeznek, s a védekezés lehetőségeit mérlegelik. Az Egyesült Államok pedig – legalábbis a szókimondó republikánus elnökjelölt fenyegetőzése szerint – a kockázatok és veszteségek minimalizálásának érdekében igyekszik kihátrálni szövetségesei mögül. Ha mindez így igaz lenne, akkor a devizahitelesek rövid úton befejezhetnék a törlesztést, akinek nincs hitele, sürgősen eladósodhatna, és azok, akik az igazira várva őrzik szüzességüket, akár holnap el is veszíthetnék. Mire az igazi megérkezne, mire az adósságot behajtanák, addigra a készülő atomkatasztrófa úgyis csak kráterekkel lyuggatott, izgalmas fitness-tájjá változtatná bolygónkat… A valóságban persze efféle veszély nem fenyeget.

A világ vezetőinek többsége pontosan tudja, hogy a nagyhatalmak között vívott háborút nem lehet megnyerni.

Nem is készül ilyesfajta ostobaságra egyikük sem.

Fegyverek és érdekek

A dolog azonban ettől még izgalmas és elgondolkodtató. Mindig fantasztikus élmény, ha gigászi világpolitikai átalakulást közelről figyelhetünk. Hogy megértsük a valódi folyamatokat, kanyarodjunk egy pillanatra vissza John Kerry külügyminiszter szavaihoz: az amerikai kormány 1949 óta elkötelezett a NATO szövetségesei és biztonsági vállalásai mellett. Ami a szó legszorosabb értelmében azt jelenti, hogy az Egyesült Államok, irtózatosan drágán fenntartja a világ legnagyobb hadseregét, e haderővel megvédi szövetségeseit, s cserébe szövetségesei nem szólnak bele abba, hogy mit csinál a világ bármely pontján. Alkalmasint még támogatják is. Az Egyesült Államok pedig, hogy valamiképpen üzleti értelemben is értelmes legyen a brutális katonai költségvetésnek,

a hadsereget leginkább ott és akkor veti be, ahol, és amikor általános gazdasági érdekei ezt megkövetelik.

Nyersanyagok, energiahordozók, kereskedelmi utak, piacok, kereskedelmi lehetőségek, a dollár világgazdasági vezető szerepe, és hasonló tényezők mozgatják az amerikai hadsereget. Amikor az Egyesült Államok gazdasági érdekei veszélybe kerülnek, vagy amikor új gazdasági lehetőségek megnyitására van kilátás, megmozdul az amerikai katonai monstrum és elviszi a demokráciát oda, ahova az amerikai nagytőke éppen el akarja vinni. Mindez persze csak akkor működik, ha a kiaknázható javak és a ráfordítandó költségek, azaz a várható gazdasági haszon és a katonai büdzsé, legalább hosszabb távon egyensúlyban tarthatóak. Úgy tűnik azonban, hogy a kényelmes egyensúly felbomlóban van,

s az amerikaiaknak egyre kevésbé éri meg finanszírozni a világ sokszorosan legerősebb hadseregét

, s szeretnének kihátrálni a második világháború után kötött alkuból.

Kik ülnek az asztalhoz?

Nem csupán Donald Trump szavai, de sok egyéb jel is arra mutat, hogy az amerikaiak megunták a világ csendőrének szerepét, vagy, hogy pontosabb legyek,

immár nem találják kifizetődőnek a hegemón helyzettel járó kiadásokat.

Úgy tűnik, a változó világban, az Egyesült Államok megelégedne a status quo fenntartásával, úgy tűnik, elemzőik nem igen találnak olyan gazdasági lehetőségeket a nagyvilágban, amik felé még Samu bácsi kinyújthatná a kezét, úgy tűnik, a posztmodern gazdaság már nem is igényli azt a világpolitikai szerepvállalást, amit a modern nagyipar még megkövetelt. Mindez oda vezethet, hogy

az USA egyszerűen visszalép egy világpolitikai nagyságrendet, lemond szuperhatalmi helyzetéről,

azaz jelentősen csökkenti katonai költségvetését, és pusztán egy lesz a nagyhatalmak közül. Ha így lesz, akkor a világban felbukkanó konfliktusokat néhány éven belül nem az USA gazdasági érdekei fogják eldönteni, hanem az egymással is vetélkedő nagyhatalmak érdekjátszmáinak sora, nagyjából úgy, ahogyan az első világháború előtti évtizedekben eldöntötték. Ám, ha így lesz, akkor életbevágóan fontos kérdése minden kisebb-nagyobb hatalomnak, hogy

kik lehetnek azok, akik majdan a tárgyalóasztalokhoz ülnek.

Hogy az Egyesült Államok ott lesz, az persze nem kétséges, hogy a kínai és indiai delegációnak is lesz helye, az sem vitás, hogy az oroszokat sem lehet kiszorítani, az is valószínű. De, hogy vajon az európai érdekeket képviselni tudja-e az öreg kontinens elitje, az azon is múlik, milyen erővel fogja alátámasztani érveit.

Ha lesz közös európai hadsereg, akkor a világ nagy kérdéseibe nekünk, európaiaknak is lesz beleszólásunk.

Ha nem, akkor a valódi nagyhatalmak érdekei szerint sodródik majd közösségünk hol erre, hol arra…