1979 nyarán megbukott a „gulyáskommunizmus”. Az ország gazdasága az összeomlás közelébe került, és Kádár János kénytelen volt felmondani az életszínvonal fokozatos emelésén alapuló paktumot, amelyet maga kényszerített rá a társadalomra.
Az 1973-as olajárrobbanás okozta világválság után az évtized végére tarthatatlan helyzetbe került a hazai gazdaság, így a vezetés drasztikus áremelésre kényszerült, amely alapjaiban ingatta meg a rendszer legitimációját. Az élelmiszerárak átlagosan 20%-kal emelkedtek, de az alapvető élelmiszerek ennél jelentősebb dráguláson estek át: a húsért 30%-kal, a lisztért 36%-kal, a cukorért 23%-kal kellett többet fizetni. A tüzelőanyagok árai átlagosan 34%-os emelkedést mutattak, és az összesített fogyasztói infláció egyik napról a másikra 9%-ra ugrott.
A kádári alku vége
A lufi kipukkadt, Kádár konszolidációs elképzelése kisiklott. Az 1956-os megtorlásokat követő politika legfontosabb pillére ugyanis az az ígéret volt, hogy a hatalom kivonul a legbelsőbb magánéletből és elfogadható életkörülményeket biztosít, ha cserébe a magyar emberek nem kívánnak beleszólni a pártvezetés dolgaiba, passzívan szemlélik a közéletet, és legfeljebb szűk családi körben, vagy a kocsmaasztalok mögött vigasztalódva vágyakoznak egy jobb, szabadabb élet után. A pártvezetés évtizedeken keresztül mindent megtett azért, hogy elkerülje a reálkeresetek csökkenését. Attól tartottak, hogy a gazdasági nehézségek elégedetlenséghez vezethetnek, aminek következtében Kádár János népszerűsége és társadalmi támogatottsága meginoghat. Az árakat központilag határozták meg, a kiadott pártdirektíva pedig a legkisebb mértékben sem volt tekintettel a világpiaci folyamatokra.
A rendszer rugalmatlansága hosszabb távon összeomláshoz vezetett, bár óva intenék attól, hogy kizárólag ennek, illetve a szocialista tervutasításos gazdálkodás életképtelenségének tulajdonítsuk végzetes eladósításunkat.
Budapest, 1979. május 30. Kádár János (b2), a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának (MSZMP KB) elsõ titkára a Ferihegyi repülőtéren fogadta Leonyid Iljics Brezsnyevet (b4), a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottsága (SZKP KB) főtitkárát, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnökét, akinek vezetésével hazánkba érkezett a szovjet párt- és kormányküldöttség. MTI Fotó: Pálfai Gábor
1979 nyarán Kádár János az 1973-as olajárrobbanás kivédhetetlen hatásaival indokolta az áremelkedés szükségességét, amellyel egyben elismerte a hatalom tévedését is. A hetvenes évek elején ugyanis az volt a pártállam hivatalos narratívája, hogy a nyugati gazdasági válság megáll a vasfüggöny tövében, az olcsó szovjet nyersanyagoknak köszönhetően minket nem fog érinteni az általános drágulás. A naivitásnak tűnő meggyőződés mögött a hatalom stabilitásának mindenáron való megtartása húzódott és nem a reális piaci viszonyok felmérésének képtelensége. Ez annál is inkább igaz, mivel a gazdasági szakemberek azonnal figyelmeztették a politikai vezetést, hogy az inflációs hullám következményei beláthatatlanok lesznek, ha elmulasztják a szükséges gazdasági lépéseket a bekövetkező károk enyhítésére. A figyelmeztetések azonban süket fülekre találtak.
A kommunistáknak is fontosabb a profit, mint az ígéret
A magyarországi politikai vezetés képtelen volt rugalmasan alkalmazkodni a megváltozott piaci körülményekhez, így az 1973-as krízis a gazdasági válság elmélyülését eredményezte. A szovjet blokk országai kezdetben tagadták, hogy az olajárak emelkedése hatással lehet a KGST tagállamaira. Úgy gondolták, hogy a nehézségek megállnak majd a vasfüggönynél, hiszen a Szovjetunió olcsó energiát biztosított számukra, valamint védve érezték magukat az 1958-ban megkötött bukaresti egyezmény miatt is, amely a világpiac áringadozásait volt hivatva kiküszöbölni. A szatellitállamok az egymás közötti elszámolásokban ötéves periódusokra előre meghatározták az egyes termékek kereskedelmi árait. Az összegek kialakításakor figyelembe vették ugyan a világpiac mozgását, de a megállapodás lényege éppen abban állt, hogy ennek kedvezőtlen hatásait mérsékelje. A Szovjetunió azonban nem úgy reagált az eseményekre, ahogy a kommunista pártok várták. Mivel a bukaresti árelv értelmében az orosz nyersolaj ára az évtized végéig kötött volt, vagyis a Szovjetunió nem aknázhatta volna ki az olajárrobbanásban rejlő lehetőségeket, 1975-ben úgy döntött, hogy módosítja az egyezményt, és a továbbiakban évente bíráltatja felül a megállapodásokat. Az orosz energiaárak is emelkedni kezdtek.
A vasfüggöny csak a szabad levegőt tartotta távol, a válságot nem
A hazai gazdaságban semmiféle óvintézkedés nem történt, nem csökkentették az energiafelhasználást, nem invesztáltak energiatakarékos megoldások kialakításába, de még a fogyasztói árak sem alkalmazkodtak a megváltozott környezethez. Sokáig tartotta magát az az elképzelés, hogy a hazai politikai és pénzügyi irányítás nem ismerte fel a problémát, ezért nem születtek időben válaszok a kihívásokra. Valójában a szakmai intézmények – elsősorban az Árhivatal – már 1974-ben árkorrekciót javasoltak, de Kádár János hallani sem akart a lehetőségről.
A kádári Magyarország sajátos miliője és kiegyensúlyozott hangulata a viszonylagos jólét biztosításán nyugodott, vagyis az életszínvonal kis mértékű visszaesése is azt a rémképet vetítette a kommunista vezetés elé, hogy a rendszer összeomolhat, Kádár János legitimitása megkérdőjeleződhet. Hiába vált egyértelművé a hetvenes évek elejére, hogy az életszínvonal mesterséges emelése – anélkül, hogy a gazdaság szerkezetén változtatnának – a külgazdasági egyensúly folyamatos romlásával jár együtt, a pártdöntés alapján az árakat nem lehetett évi 2%-nál magasabb ütemben növelni. Ráadásul az is kiderült, hogy a korábbi gazdasági mutatók kozmetikázottak voltak, és a papírokon szereplő 5 milliárd forintos szufficit valójában 17–18 milliárd deficitet takar. Az 1973-as olajárrobbanás tehát már krízishelyzetben találta hazánkat.
Budapest, 1980. március 27. Kádár János (a mikrofonnál), a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottság (KB) első titkára záróbeszédét tartja a párt XII. kongresszusán, az Építők Rózsa Ferenc Művelődési Házában. Mellette az első sorban ül Andrej Kirilenko (b2), a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottság (SZKP KB) titkára és Németh Károly (b), az MSZMP Politikai Bizottságának tagja. MTI Fotó: Németh Ferenc
A hatvanas évektől kezdve ütemesen romlott a külkereskedelmi egyensúly, a cserearányok nagyon kedvezőtlen tendenciát mutattak. A külkereskedelmi mérleg folyamatos hiánya csak részben magyarázható kevésbé piacképes termékek gyártásával; mára már világossá vált, hogy tudatos pénzügyi trükkökkel és külkereskedelmi visszaélésekkel is súlyosbították hazánk helyzetét. 1973 után a cserearányok végképp felborultak. Az állam ártámogatásokkal igyekezett kompenzálni az importcikkek behozatalának költségeit: 1972-ben évente 5,9 milliárd forintot költött erre a költségvetés, 1975-re azonban ez az összeg már 27 milliárd forintra rúgott. A nyugat-európai infláció hatása azonnal begyűrűzött a vasfüggöny keleti oldalára.
Az eladósítás kezdete
A hazai pártvezetés hallani sem akart arról, hogy a boltok polcain lévő termékek árain visszatükröződjön a válság nyilvánvaló következménye. 1976-ban ugyan egy óvatos áremeléssel megpróbálkoztak, de Kádár megrettent és bejelentette, hogy 3,5–4%-os reálkereset-emelkedésre számíthat a társadalom. Mivel a tervutasításos gazdálkodás racionalizálásáról szó sem lehetett (még az új gazdasági mechanizmus nagyon óvatos liberalizációja is megbukott éppen ezekben az években), megoldásként a hitelek felvétele maradt.
Az olaj árának hirtelen felszökése Európában válságot, az arab országokban pénzbőséget eredményezett. Bár rohamos tempóban nőttek ki a sivatag homokjából a modern városok, a megnövekedett bevételeket így sem nyelték el a beruházások, így európai bankokhoz áramlott a petrodollárok tömege. Ennek köszönhetően a hetvenes évek közepén átmenetileg bővült a hitelpiac, rendkívül olcsón lehetett hozzájutni kölcsönökhöz, amelyet a hazai pénzügyi irányítás – Fekete János támogatásával – ki is használt.
Ha megnézzük az államadósság alakulását, láthatjuk, hogy valóban az 1973-as válság után vált kezelhetetlenné az eladósodottságunk. Míg a ’60-as években 7–800 millió USD között mozgott az ország külső tartozása és még 1973-ban is 2,1 milliárd amerikai dollárra rúgott, addig 1979-ben már 10,5 milliárd USD kötelezettség terhelte az államkincstárt. Az ezt követő fél évtizedben némileg stagnált az adósságállomány növekedése, de 1984-től rohamos gyorsasággal emelkedett újra, és az első szabadon választott demokratikus kormány már közel 22 milliárd dollár felhalmozott tartozással a háta mögött kezdte meg munkáját.
Budapest, 1970. május 11. Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnökhelyettese aláírja a megállapodást, melynek alapján a londoni Bank of London and South America Ltd. (BOLSA), egy nemzetközi bank-konzorcium vezető bankja a Magyar Nemzeti Banknak 30 millió dollár összegű középlejáratú kölcsönt folyósít. Balról dr. László Andor államtitkár, az MNB elnöke, jobbról dr. Mészáros Kálmán, a devizagazdálkodási főosztály vezetője. A kölcsön elvileg a magyar gyógyszeripar fejlesztését szolgálta. MTI Fotó: Fehérváry Ferenc
Az olajárak növekedése után megjelenő bővülő hitelkínálat ugyan könnyű pénzszerzésre csábított, de már az évtized közepére nyilvánvaló lett a szakemberek számára, hogy az olcsó kölcsönök ideje rövidesen lejár. Pártberkeken belül is megosztotta a pénzügyi vezetőket a kérdés: a Magyar Nemzeti Bank elnöke, László Andor tiltakozott a hitelfelvételek ellen, felhívva a figyelmet a fokozott kockázatokra. Leváltása után (1975) akadálytalanul érvényesült a Fekete János által képviselt irány, és – Kádár János jóváhagyása mellett – megkezdődött hazánk végzetes eladósítása. A könnyen kapott kölcsönöknek azonban súlyos ára volt: 1978 nyarára már fizetésképtelenség fenyegette hazánkat, egyre sürgetőbbé vált Kádárék számára a Nemzetközi Valutalaphoz (IMF) való csatlakozás. A nemzetközi pénzügyi szervezettel évekig tartó tárgyalások kezdődtek, miközben 1979-re nyilvánvaló lett az eddig biztosított életszínvonal tarthatatlansága: az év közepén – jelentős áremelések mellett – lefékezték a gazdaságot, visszafogták a kapitalista importot és kísérletet tettek arra, hogy megállítsák az adósságállomány további növekedését.
Az IMF a hozzá forduló magyar kormányzatra is rákényszerítette akaratát, pontos kritériumokat fogalmazva meg az államháztartás kiadásaira. Magyarországtól is elvárták a piac felszabadítását, a szociális és egészségügyi háló leépítését, az oktatásra költött összegek visszafogását, vagyis a klasszikus neoliberális irányzat átvételét szabták feltételül, miközben alkalmazkodnunk kellett a világpiaci változásokhoz. 1982-ben írta alá hazánk a csatlakozási szerződést a Világbankkal és a Nemzetközi Valutaalappal, alávetve magát ezáltal egy új globális hatalomgyakorlásnak, amelynek következményei túlmutatnak e cikk keretein. Részben az IMF által meghatározott pénzügyi feltételek kényszerű betartása eredményezte a szigorú fiskális politikát, amellyel a nyolcvanas évtized első éveiben átmenetileg lelassult hazánk eladósodása, hogy aztán 1984 után a hitelállomány újra drasztikus növekedésnek induljon.
Vezető kép: Budapest, 1979. szeptember 25. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága (MSZMP KB) első titkára beszél a kommunista aktíván a Csepeli Sportcsarnokban. MTI Fotó: Németh Ferenc
Facebook
Twitter
YouTube
RSS