1989 szeptemberében olyan eseményt ünnepelt a világ, amelynek köszönhetően 1956 után először volt újra főszereplő Magyarország a világpolitika színpadán: a határnyitást. A haladó (hanyatló) Nyugat máig hősként tekint Horn Gyulára, aki szerintük kiütötte az első téglát a berlini falból.
Valójában Horn egy jó „ütemérzékkel” rendelkező politikus volt, aki azért volt jókor jó helyen, mert kiválóan értette az opportunista irányelvet: amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére.
Védelem helyett börtönrács
Az elektromos jelzőberendezés erkölcsileg, technikailag és politikailag elöregedett.
– jelentette ki Pozsgay Imre államminiszter 1988. október 26-án egy rögtönzött sajtótájékoztatón Győrben. Másnap a párt hivatalos lapja, a Népszabadság címoldalon hozta a hírt, hogy „Elérkezett az idő a műszaki zár felszámolására.” Ezzel a nyilatkozattal a magyar kormány hivatalosan is beismerte azt, ami ekkor már elodázhatatlanul a levegőben lógott: az évtizedek óta világpolitikai megosztottságot és szembenállást szimbolizáló vasfüggöny felszámolásának időszerűségét. Magyarország nyugati határát 1945 után megfosztották attól a szereptől, ami ezer éven át a gyepűrendszer lényege volt: az ország védelmétől. Mivel hazánk a szovjet birodalmi terjeszkedés nyugati végpontjává vált, a határ jelentősége is megváltozott. Nem az országot védte az ellenségtől, hanem az ellenség jelenlétét óvta és konzerválta, miközben fenyegető börtönrácsként korlátozta a magyarok szabad mozgását, de még a „szabad levegő” áramlását is.
Hegyeshalom, 1988. október 26. Pozsgay Imre államminisztert (j3, nyakkendős) a határőrök munkájáról tájékoztatják a BM Határõrség Országos Parancsnokságának vezetői a Hegyeshalmi Közúti Határátkelőhely egyik őrsén. MTI Fotó: Matusz Károly
A hatvanas évektől kezdődő enyhülés a vasfüggöny jelentőségében is változást hozott. Kádár által felkínált „hamis gulyás” egy kompromisszumokkal teli, de élhető világot biztosított, így a hetvenes évektől kezdődően az illegális határátlépések döntő többségét már nem magyar állampolgárok követték el, a nyolcvanas évek közepére pedig a magyar határsértők száma bőven tíz százalék alá csökkent. Vagyis a vasfüggöny fenntartása és üzemeltetése egyre kevésbé volt a hazai kommunisták érdeke. A helyzet visszásságát csak fokozta, hogy 1988. január 1-jén bevezették hazánkban a világútlevelet, amelynek birtokában a magyarok szabadon utazhattak a nyugati országokba is, vagyis végképp értelmetlenné vált a határkerítés üzemeltetése. A nyugati gyepűn működő védelmi rendszer ettől kezdve kifejezetten más országok állampolgárainak korlátozását szolgálta csupán.
Vasfüggönyből rozsdatemető
A nyugati határsávban húzódó vasfüggöny a nyolcvanas évek végére technikailag is elavult, időszerűvé vált volna annak teljes felújítása. Az elektromos jelzőrendszert 1965 és 1971 között állították fel, miután az 1956-os forradalmat követő menekülthullám megakadályozására az 1957-ben újra lerakott taposóaknákat felszámolták. A kerítés része volt annak a gyengeáramú jelzőrendszernek, amely a „népi demokratikus” országok nyugati határait védte, a technológia természetesen a Szovjetunióból származott. A kerítésen 24 voltos gyengeáramot vezettek keresztül, amely nem jelentett életveszélyt, de érintésre riasztójelzést adott le. A határőrség azt is meg tudta állapítani, pontosan hol próbálkoztak illegális határátkeléssel. Az elektromos jelzőrendszer közelébe a vadak elterelésére szolgáló kerítést húztak, a határőrség gépjárművei részére pedig utat alakítottak ki, valamint egy öt méter széles nyomsávot is létrehoztak, amely megőrizte az esetleges menekülésre utaló jeleket.
A nyolcvanas évek közepére az építmények erodálódtak, egyre több problémát jelentett a határőrség számára, hogy a kerítés meghibásodásai miatt folyamatosak voltak a téves riasztások. Gyenge széllökések is beindították a jelzőrendszert, nem is beszélve az erdei vadakról, így a szolgálatot teljesítő határőrök állandó elégedetlenségüknek adtak hangot feletteseik felé. Mindennek hatására a Belügyminisztérium 1987 nyarán utasítást adott arra, hogy vizsgálják felül az elektromos jelzőrendszer állapotát. A vizsgálat eredményét a határőrség országos parancsnoka, Székely János terjesztette fel 1987 októberében a belügyminiszterhez. A rendszer fenntartása elleni érvek ismertetése során kitért arra a korántsem elhanyagolható ellentmondásra is, hogy a határkerítés korszerűsítéséhez szükséges rozsdamentes huzal utánpótlása kizárólag tőkés importból oldható meg, vagyis a Nyugattól való elzárkózás fizikai jelképének üzemeltetéséhez éppen a nyugati iparvállalatokkal való kapcsolatokra volt szükség. Groteszkbe illő fordulat.
Budapest, 1988. december 20. Pozsgay Imre (b) államminiszter, Straub F. Brunó (k), az Elnöki Tanács elnöke és Németh Miklós (j), a Minisztertanács elnöke az Országgyűlés 1981. évi utolsó ülésszakán az ülésteremben. MTI Fotó: Kovács Attila
A „Pozsgay-puccs” előképe
A jelentés megkérdőjelezhetetlen érvei ellenére a probléma csak bő egy évvel később került napirendre, amikor Pozsgay Imre és Horváth István belügyminiszter a határőrség hívására Hegyeshalomba látogatott és ennek eredményeképpen a fent idézett sajtónyilatkozat elhangzott. Pozsgay fellépése azt is egyértelművé tette, hogy Grósz Károly pártfőtitkár halogató és kiváró politikája felett eljárt az idő, hiszen valószínűleg az ő döntése volt, hogy az egy éve hivatalosan is felvetett problémát a kormány és a párt 1987-ben még a szőnyeg alá söpörte. Felmerül a kérdés ugyanakkor, hogy mennyire tekinthető Pozsgay lépése önálló akciónak.
A határnyitás egész történetét végigkísérte az a bizonytalanság, hogy meddig lehet elmenni a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tagállamainak beavatkozása nélkül, hol van a Rubicon, amit már nem léphet át a magyarországi vezetés büntetlenül. Ez az óvatos tapogatódzás akár indokolhatta azt a taktikát is, hogy a kormány egy tagja vállalja fel a kényes kérdések megfogalmazását, akitől szükség esetén el is lehet határolódni, vagyis Pozsgay nyilatkozata ebben az olvasatban nem egy bátor és autonóm kiállás volt, hanem egy alaposan végiggondolt politikai húzás. Bármelyik változat is az igaz, annyi bizonyos, hogy a sajtótájékoztató után Pozsgay Imrét a Politikai Bizottság megrovásban részesítette, de a szellemet a palackba már nem lehetett visszazárni: a határőrség szemében mindez azt jelentette, hogy javaslatuk zöld utat kapott. A Népszabadság pedig hamarosan arról cikkezett, hogy a határövezet felszámolásával szabaddá váló háromezer hektárnyi területet milyen formában lehet majd hasznosítani.
Ablakon kiszórt pénzek
1988 novemberében Grósz Károly átadta a miniszterelnöki teendőket Németh Miklósnak, aki saját bevallása szerint az ország katasztrofális gazdasági helyzetével hivatalba lépése után szembesült. Ennek a kijelentésnek nyilván van olyan olvasata, amelyet nem kérdőjelezhetünk meg: biztosan nem volt beavatva az ország gazdasági helyzetének minden apró vonatkozásába. Azt azonban gyorsan tegyük hozzá, hogy már hivatalba lépése előtt bizonyítottan kapott jelentést arról a gazdasági csalásról, amelyben dollárszázmilliókat sikkasztottak el. Ugyanis neki is címezték azt az állambiztonsági beszámolót, amelyben részletesen leírták, hogyan tranzitálták az iráni olajat a nyolcvanas évek elejétől az Egyesült Államokba, minden szállításon 10%-os veszteséget generálva. Ebből arra következtethetünk, hogy a külkeres maffia által elkövetett csalásokról valamennyi ismerete mindenképpen volt, de miniszterelnökként kísérletet sem tett ennek megakadályozására. (Meg is kapta a jutalmát a rendszerváltás után: az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank egyik alelnöki székét kínálták fel neki.)
Gyõr-Moson-Sopron megye, 1989. május 2. Szögesdrótkerítés a magyar-osztrák határon, ahol május 2-án megkezdték az elektromos határzár, a jelzõrendszer felszedését. A 350 kilométer hosszú határon a rendszert 260 kilométer hosszúságban, akkori árakon több mint 150 millió forintos költséggel telepítették. A felszedés költségei előreláthatólag 35-40 millió forintot tesznek ki. A műszaki zárat 1990. december 31-ig távolítják el véglegesen. MTI Fotó: Matusz Károly
Visszatérve a határnyitás történetére: Németh a következő évi költségvetést tanulmányozva állítólag
egy tetemes kiadási tételre bukkant, melynek kódolt elnevezését nem ismerte. Kérdésére azt a választ kapta, hogy ez a nyugati határon működő elektromos jelzőrendszer karbantartásának évi költsége. Mire a miniszterelnök ceruzát vett elő, és a tételt a költségvetésből egyszerűen kihúzta.
– olvashatjuk Oplatka András Némethről szóló interjúkötetében. Az idézetben megjelölt tetemes tétel valóban meghökkentő nagyságú volt. A jelzőrendszer éves működésének költsége 22–25 millió forint között mozgott, de ehhez még hozzájárult a kártalanítás összege, amelyet termelőszövetkezeteknek, magánszemélyeknek kellett fizetni azért, mert a jelzőrendszer akadályozta a földjük használatát, ez évente újabb 23–25 millió forintot tett ki. Létezett egy becslés is a jelzőrendszer szükséges felújításának költségeiről, ez 780–1220 millió (akkori) forintjába került volna a magyar államnak. Elképzelhető, hogy Németh Miklós ceruzavonása valóban hirtelen felindulásból született, amikor szembesült ezekkel az elképesztő összegekkel, de mint láthattuk a jelzőrendszer felszámolásának kérdése korántsem volt előzmények nélküli. 1988 késő őszére gyakorlatilag már hallgatólagos konszenzus volt a párt berkein belül is a határkerítés lebontásáról, a társadalom pedig várta az esemény bekövetkeztét, így mindez legfeljebb csak felgyorsította a történéseket. 1989. február 28-án az MSZMP PB meghozta a döntést arról, hogy megkezdik a vasfüggöny lebontását, de csak arról határoztak, hogy mikorra kell a feladatot teljesíteni, a kezdés időpontja függőben maradt. 1991. január 1-jét határozták meg, mint a munkálatok befejező dátumát, és Grósz Károly egyértelműen amellett foglalt állást, hogy csupán 1990 folyamán kell a felszámolást megkezdeni. A nemzetközi helyzet azonban fokozódott, így az események más fordulatot vettek. Innen folytatjuk!
Vezető kép: Sopron, 1989. június 27. Alois Mock osztrák külügyminiszter és Horn Gyula külügyminiszter bontják a város határában húzódó műszaki határzárat. Horn Gyula kétnapos hivatalos ausztriai látogatásának második napján osztrák kollégája, Alois Mock társaságában Sopronba látogatott, ahol mintegy jelképesen részt vettek a város mentén húzódó magyar műszaki határzár lebontásában. MTI Fotó: Matusz Károly
Facebook
Twitter
YouTube
RSS