A woke; az eltörlés „kultúrája”; a szexuális devianciák ünneplése; a többségi társadalom kollektív bűntudatának erőltetése; a múlt meghamisítása azáltal, hogy visszavetítjük az éppen aktuális divatőrületet az elmúlt évszázadok, évtizedek értelmezésére – ismerős próbálkozások. A gyökereit nagyon jól ismerjük, hiszen a saját bőrünkön tapasztaltuk meg.
A minap egy hosszú cikket olvastam a liberális Politico weboldalán, amely meglepő módon azt részletezte, hogy francia értelmiségiek felszólaltak az amerikai importként rájuk erőltetett ideológiák ellen.
Liberális eszmélés?
Szerintük mindez nemcsak idegen a francia kultúrától, de szembe is megy a francia forradalom hármas eszményével: a szabadság, egyenlőség, testvériség követelményével. Szabadság és testvériség helyett megosztottságot hoz és egy újfajta totalitarizmust készít elő. És ezen francia írástudók nem kifejezetten köthetők az ottani jobboldalhoz, sőt! Halvány remény ébredt bennem, hogy talán az elveszettnek hitt Nyugat is visszatalál a normalitás útjára. Mi védettebbek vagyunk az ilyen szélsőséges áramlatok ellen, hiszen akaratunk ellenére voltunk kénytelenek elszenvedni a kultúránktól teljesen idegen eszmék térnyerését, a totális diktatúra elnyomását, vagyis látjuk és értjük, mi történik manapság. Éppen ezért a felelősségünk is sokkal nagyobb. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy csöndben maradjunk!
A lineáris „fejlődés”
Mióta ember él a Földön folyamatosan küzd a természet erőivel, és éppen aktuális tudásának és technológiai szintjének megfelelően állandóan befolyásolja azt, igyekszik saját növekvő igényeihez alakítani környezetét. Volt azonban egy határ, amelyet évezredekig tiszteletben tartott: a teremtett világ isteni szabályait – amelyet a felvilágosodástól kezdve egyre inkább természeti törvényeknek neveztek – nem lépte át, vagy legalábbis kevesen kísérleteztek ilyesmivel. A francia forradalom után rohamosan terjedő deszakralizáció és a tudományos ismeretek soha korábban nem látott ütemű fejlődése azonban azt az illúziót ültette el egyesekben, hogy ez a határ nem létezik.
Az ember elkezdte Istennek képzelni magát. A bolsevik ideológia számára ez a fajta hit a hatalom egyetlen forrását jelentette, hiszen a cárok szakralitásból eredő legitimációjának a helyébe nem tudták a népfölség elvét ültetni – ahhoz választásokat kellett volna nyerni. A kommunizmus nagy „vívmánya” volt, hogy lehozta a mennyországot a földre – azt a jövő biztonságos és elérhetetlen távolában helyezve el – és az emberek lelkében a hit számára fenntartott helyet sajátította ki magának. A jakobinus hagyományokat követő bolsevik párt tehát a nagy elődöktől megöröklött „raisont” visszafordította az irracionális hit felé. A folytonos fejlődés azonban alaptételnek számított a marxista filozófiában, a modernnek tartott világképükbe nem fért bele az általuk középkori babonás hiedelemként meghatározott istenkép fogalma, vagyis a párt felsőbbrendűségét filozófiai és tudományos érvekkel kellett alátámasztani, amelyek természetesen nem voltak emészthetőek a társadalom széles tömegei számára, azonban a propaganda kimódolt használatával ez is orvosolható volt. Új világ vette kezdetét, amely az ész és a tudomány álarca mögé bújtatva nem csinált mást, mint egy „új isten” képét akasztotta a szobák falára és az istentől eredeztethető dogmák helyére politikai propagandát ültetett.
Ma az influenszerek és celebek világában az új „istenkép” talán kevésbé direkt, hiszen nem egy mindenható és legfelsőbb vezér képét kell néznünk unos-untalan (vagy legalábbis, ahány „hívő” csoport, vagyis „szekta” létezik, annyi eszménykép „tündököl” a virtuális szobafalakon), de a mintázat ugyanaz! Jelenleg az új tanok „prófétái” szállják meg az otthonainkat az elektronikus médián keresztül, akik a legbrutálisabb kirekesztéssel és megszégyenítéssel végeznek azokkal, akik nem állnak be a sorba, elrémisztő példaként állítva ezen „szentségtöréseket” a befolyásolható tömegek elé. A pszichológiai ismeretek fejlődésével pedig a propaganda olyan szintre lépett, hogy az emberek többsége észre sem veszi, hogy véleményét nem saját tapasztalataiból, saját intellektuális teljesítményéből eredezteti, hanem készen kapja azokat. Szécsy János a negyvenes években ráérzett már erre:
A közvéleménynek szakemberei vannak, akik gondolkodnak helyette, s ha közben nem szórakoztatják, vagy elfelejtik felháborítani, a közvélemény új szakembert keres. Az eszmének ilyenformán, ha ügyes ügynökökre talál, soha nem képzelt sikere lehet. (Szécsy János: Az erőszak kora. Kárpátia Stúdió, 2023. Ajánlott olvasmány!)
Manapság tovább árnyalja a képet a közösségi médiában terjedő információk mérhetetlen tömege, amelyeknek igazságtartalmát a fotelben ülve lehetetlen megítélnünk, viszont saját tapasztalatként rögzül sokak elméjében, holott lehet, hogy a valóságban meg sem történt.
Homo terminátoricus
Újra csak oda tudok visszatérni, hogy mi ismerjük mindezt. Ezek ugyanazok! A marxista lineáris történelemszemlélet tanítása szerint a kommunizmus a legfejlettebb társadalmi berendezkedés, a fejlődés csúcsa. Vesztükre azonban a történelem nem állt meg, a fejlődést pedig mai utódaiknak is fel kell valahogy mutatniuk, de az őrület meghaladása csak még nagyobb őrülettel valósítható meg.
Sztálin és követői a természeti környezeten kezdték a világ átalakítását. A természet leigázhatóságának hite egyenesen következett az új vallásból. Az új világ mindenható nagy vezére nem fogadhatta el, hogy a természeti törvények, a környezeti tényezők, vagy akár az időjárás fittyet hányjon a szocialista tervgazdálkodásra, a kiszolgáltatottság érzése ellenkezett az emberi akarattal. A voluntarizmus átitatta a bolsevik ideológiát, amely kinyilatkoztatta, hogy hamarosan – a megváltozott társadalmi környezetnek köszönhetően – megszületik az új embertípus, amely szolgálatába állítja a természet erőit is. A vasfüggöny keleti oldalán a viccek kifogyhatatlan forrása volt a szovjet embertípus megteremtése, pedig ebben tényleg nem tévedett Sztálin. Az új embertípus megszületése a vérfagyasztó valóság volt. Az irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett belarusz írónő, Szvetlana Alekszijevics így ír erről:
A kommunizmus eszelős tervet tűzött maga elé – megváltoztatni a »régi« embert, az Ó- Ádámot. És ezt sikerrel teljesítette. Talán az egyetlen, ami megvalósult. Hetvenegynéhány esztendő alatt a marxizmus–leninizmus laboratóriumában létrehoztak egy külön emberi alfajt: a homo sovieticust.
Ma ugyanannak az ideológiának a zászlaja alatt vonulnak hadba az új hit hívei, mint hatvan–hetven évvel ezelőtt. Tulajdonképpen nem is kellene meglepődnünk rajta, mégis mellbevágó, hogy nem vettük észre: a Sztálin által kigondolt szocialista embertípus földrajzi elterjedésében egyáltalán nem korlátozódott az egykori Szovjetunió területére, a nyugati társutasok leszármazottaiból az új vallás felesküdött papjai és papnői lettek. Tudom, hogy már önmagában ez a szóhasználat is elegendő ahhoz, hogy virtuális megkövezésben legyen részem, hiszen mi alapján gondolom, hogy ezek egyáltalán férfiak és nők! De mára már az elmeorvosi beavatkozásért kiáltó gendertanok terjesztését is meghaladták. A „fejlődés” következő lépcsőfokává a transzhumanizmus vált. Mi következik? A homo terminátoricus?
Az Élet a normalitás pártján áll
Itt, az egykori szovjet blokkban talán kicsit jobb a helyzet. Ugyan mi is viccelődtünk a „homo kádáricus” megjelenésével, de alapvetően mégis az volt a jellemző a kommunizmus évtizedeiben, hogy tudtunk a sorok között olvasni. Voltak azok, akik „szilárdan együtt ingadoztak a párttal” és voltak azok, akik szilárdan őrizték az önálló gondolkodás szikráit. Nyilvánvaló, hogy ma a legnagyobb bűn az autonóm gondolkodásra való hajlam. Az elmúlt harminc évünk arról szólt, hogy minket is leszoktassanak erről, de ellen kell álljunk!
Budapest, 1951. január 1. Három fiatal olvassa a munkaverseny eredményét a Rákosi Mûvekben (1956 után Csepel Vas- és Fémmûvek). A felvétel készítésének pontos idõpontja ismeretlen. A falon Lenin, Rákosi és Sztálin fotói. MTI Fotó/Magyar Fotó: Molnár Edit
A gond az, hogy ma elmosódtak a határok, nincs egy jól kirajzolódó vasfüggöny a normalitás és az őrület között, amihez könnyedén tudnánk viszonyulni. Ehelyett olyan hamis választóvonalakat rajzoltak fel, amelyek úgy tűnnek, mintha választási lehetőséget nyújtanának, de valójában mindez csak megtévesztés. Ösztönzés arra, hogy saját magunkat emésszük fel. Az új totalitarizmus, amiről a francia értelmiségi összejövetelen is szó volt, valójában nem kapcsolható kizárólagosan egyik politikai tömbhöz sem – mutatja ezt az is, hogy az említett társaság sem tekinthető kifejezetten jobboldalinak. Felettük, felettünk áll és igyekszik mindent bekebelezni.
A választóvonalat tehát magunkban kell keresnünk! Lelkiismeretünkben, kritikus gondolkodásra való képességünkben és a normalitáshoz való ragaszkodásunkban. A hagyományos értékeket valló és életpárti erők harca ez egy olyan hatalom ellen, amely végképp megsemmisítené azt a világot, amit ismerünk, amihez ragaszkodunk.
A nyugati civilizáció egyformán készült gyermekeit világnézeti szakadékok választják el és kergetik hihetetlen vérontásokba, gyilkosságokba és pusztításokba. Nyugaton, hol nem szabad a kertek virágágyaira lépni és az életet minden percében alapos törvények szabályozzák, tömeggyilkos szenvedélyek tombolnak és miközben civilizált egyezmények kerekednek a sebesültek kicseréléséről, vagy a sikkasztók nemzetközi körözéséről, lemészárolják a védteleneket. Miután Nyugat az ismert világ tekintélyes részét sikeresen gyarmatosította, néhány száz négyzetkilométeres, agyonzsúfolt földért ökölre megy önmagával. Valaki a harmincas években azt javasolta, hogy abból az összegből, amelyet a nyugati hatalmak egy év alatt fegyverkezésre fordítanak, csatornázzák a Szaharát. A felelős tényezők fölényes mosollyal jelt adtak az általános gúnykacajra és felháborodásra. A napilapok, bár külön rovatot tartanak a közéleti visszásságok és a nehéz idők fennkölt ostorozására, szakszerű cikkekben hívják fel a közönség figyelmét a gyűlölködési készség fontosságára.
Ha valaki azt hinné, hogy ezt a néhány mondatot az ukrán háború, az izraeli–palesztin konfliktus vagy esetleg a hazai belpolitika jelen mocsara ihlette, azt ki kell ábrándítanom. Ismét Szécsy János 1943-ban írt gondolatait idéztem. Mi változott azóta? Ideje felébredni és nem hagyni magunkat orrunknál fogva vezetni.
Vezető kép: Budapest, 1951. január 21. Az Operában megrendezett Lenin-ünnepély, Vlagyimir Iljics Lenin halálának 27. évfordulóján MTI Fotó/Magyar Fotó: –
Facebook
Twitter
YouTube
RSS