Figyelmeztetés New York-ból: Mit tanulhat a magyar kormány?

Az egyik egy olyan súlyos probléma, ami nem csak minket, magyarokat, hanem az egész nyugati, keresztény kultúrát érinti. Ez pedig az egyre súlyosbodó, ám a nyugati vezető politikusok és a média által ignorált – vagy sunyiban kifejezetten támogatott? – iszlamizáció. Erről a témáról minden héten beszélünk, megrázó videókat mutatunk be a Politikai Hobbistában. Nézzétek meg, tényleg mindegyik epizódban komoly figyelmet fordítunk erre a nagyon is égető problémára. 

Aminek a súlyosságát mi, magyarok sem igazán fogjuk fel. Annyiból talán érthetően, hogy nálunk – hála Istennek és a magyar kormánynak – nem kell ezzel szembesülni. Egyelőre. De ne legyenek illúzióink. Előbb-utóbb jelentkezni fog nálunk is. És egész Közép-Európában. Harapófogóba szorulunk keletről és nyugatról. Határvédelemmel, megerősített hadsereggel kihúzatjuk egy jó darabig, de nagyon fontos, hogy közben belülről ne engedjük megnőni a “kis gömböcöt”. És a mecsetek építésének korlátozásával ezt egyelőre szintén jól csináljuk.

A New York-iak viszont nagyon rosszul. És akkor itt végre meg is érkeztünk a témához, a hírhez, amit számunkra eltompított az Orbán-Trump találkozó. Múlt hét szerdán New Yorkban megválasztották polgármesternek az önmagát demokratikus szocialistának nevező, valójában neomarxista-iszlamista Zohran Mamdani-t. A két eszme “szentségtelen szövetségéről”, Mamdani valódi céljairól, és általában az egész iszlamizáció kérdéséről a Magyar Nemzet most szombati számában (és természetesen az online felületén is) jelenik majd meg egy írásom. Itt, most koncentráljunk a választási eredmény másik aspektusára, amiből még fontosabb, még hamarabb jelentkező tanulságokat kell levonnunk.

Nagyon fontos megnéznünk az eredmények demográfia összetételét. A teljes vizsgálat meghaladná a cikk kereteit, de amit nagyon lényeges látnunk: a 30 alattiak háromnegyede Mamdani-ra szavazott, ezen belül a nők körénen 84 százalékot kapott! Egy iszlamista! A nők körében! De egészen a kb. 60 éves korúakig még mindig övé lett a többség. A felsőfokú végzettségűek pedig szintén elsöprő arányban szavaztak rá. A vagyoni helyzetről nem is beszélve: az évi 100 ezer dollár fölötti jövedelműek körében szintén Mamdani tarolt.

Ezek az emberek nyilván nem fogják fel, mit csinálnak. Nyilván az egyetemeken olyan neomarxista agymosást kapnak a diákok, hogy a fal adja a másikat. Nyilván a nagyvárosi “elbalosodás” egy olyan általános jelenség, ami New York-ban fokozottan jelentkezik. De nem intézhetjük el az egészet azzal, hogy ezek hülyék. (Még akkor sem, ha így lenne.) Mert a dolog ennél azért összetettebb.

Különösen érdekes, hogy az ingyenes tömegközélekedéssel, egészségügyi elllátással, államilag üzemeltetett, olcsó élelmiszerboltokkal és hasonló, nettó kommunista utópiákkal kampányoló Mamdani az alacsony jövdelműek körében vesztett, míg a középosztályban és afölött már masszívan nyert. A magasabb jövedelmű fiataloknál, illetve a magas jövedelműek fiatal, még egyetemre járó gyerekeinél végképp. Ennek pedig egyszerű oka van: a megélhetési költségek borzasztó magasak. A hatszámjegyű éves jövedelem mellett is csak épp hogy ki tudják fizetni a rezsiszámlákat, az élelmiszerárakat (főleg ha az igényeiknek megfelelően akarnak étkezni), és különösen a lakbért vagy a lakáshitelt. Ennek van egy sajátos oka, ami elsősorban Amerikára jellemző: az idősebb generációk különböző, elsősorban politikai-adminisztratív eszközökkel gátolják az újabb lakások építését, mivel attól tartanak, hogy a kínálat növekedésével csökkenne a meglévő ingatlanjaik értéke.

Mindehhez hozzá jön egy diákhitel, súlyos kamatterhekkel, amit kb. 17 éves korukban erőltettek rá a mai 30-as, 40-esekre. Azzal az ígérettel, hogy vedd föl, tanulj sokáig, ettől kapsz majd egy jó munkát, magas fizetéssel, és közben bulizz, élvezd az életet, ráérsz később megállapodni, és úgyis minden rendben lesz majd. Hát nem lett. A tuti állás nem jött meg. Pénzben sem, de különösen minőségben. Lehet, hogy a fizetés viszonylag magas, de egyrészt nem elegendő a minőségi élethez (lásd az előbbiek), másrészt a munka is fárasztó, kimerítő, lélekölő, szar. Nem jött be semmi abból, amit fiatal korukban ígértek nekik.

A nők körében különösen gyakori ez a fajta harag és frusztráció. Mert gyakran a reménytelen szingliség is társul hozzá. A korosztályuk-beli férfiak vagy házasok, vagy fiatalabb nőkkel randevúznak. Így a 30-as, 40-es nők különösen csalódottak. Mindent úgy csináltak, ahogy a feminista “boomer-ek” tanították, de kiderült: hazugság volt az egész. Üres lakásokba mennek haza, miközben a kevésbé művelt, kevésbé menő egykori barátaiknak mind családja van, és boldogabbak.

És persze, hogy kényelmesebb, kézenfekvőbb bűnbakot találni, mint belátni a hibás döntéseket, változtatni az attitűdön, lejjebb adni az elvárásokból, berendezkedni egy kevésbé “hipster”, kevésbé “fancy” életre, akár New York-on kívül. A bűnbak pedig: maga a rendszer. Amit ezért le kell rombolni, és a helyén felépíteni egy utópiát.

Erre a sok frusztrációra, dühre tökéletesen ráérzett a radikális baloldal. És újabb illúziókkal tudja hitegetni a csalódott tömegeket. Hogy majd ő jön, és megoldja a problémáikat, minden ingyen lesz, stb. És ennek a radikális baloldalnak egy újabb, az eddigieknél is formatervezettebb, simulékonyabb, eladhatóbb poszterarca Zohran Mamdani. Az indiai származásó (plusz erénypont), ugandai születésű (újabb plusz két erénypont), deklaráltan muszlim (újabb három erénypont), jóképű, halk szavú, de jól beszélő (ezek nem erénypontok, de a bartolin-mirigyeket jól megduzzasztják), patikamérlegen kimért “demokratikus szocialista”.

Látjuk már a párhuzamokat? Először Karácsony Gergely jut eszünkbe. Aki maga is ujjongva gratulált Mamdani győzelméhez a közösségi médiában. És aki valami hasonló karakter a budapesti fiatalok számára. Persze, férfiasságból és tesztoszternonból jóval kevesebb szorult bele, de bullsittelésből annál jobb. És aztán, persze, a következő, még tovább finomított, szofisztikált, slim fit modell, a messiás, Magyar Péter. Aki már a bartolin-mirigyeket is duzzasztja a retusált konditermi fotókkal. És az online világban szocializált fiatalokat is még jobban megszólítja a csónak orrában előadott aurafarm-olással.

Magyarországon nem egészen ugyanazok a fiatalok problémái, mint Amerikában, de alapvetően hasonlóak. Úgy érzik, kihagyták, kihagyják őket a lehetőségekből. Ezért lázadnak akár a konzervatív szüleikkel szemben is, de méginkább a konzervatív kormánnyal. És ha jön valaki, aki fűt-fát megígér nekik, azt gyorsan el is hiszik. És ahogy Amerikában, úgy itthon sem intézhetjük el pusztán csak annyival, hogy szerencsétlenek meg vannak vezetve. (Még ha így is van.) Mert az elégedetleségüknek, frusztrációjuknak van alapja. A globalzáció az elmúlt két évtizedben ugyanis valóban olyan mértékben felgyorsult, akkora lett a vagyonkoncentráció, hogy tényleg szemmel láthatóan beszűkültek az érvényesülési lehetőségek. Erről nyilván nem a magyar kormány tehet, de a jelenség attól még itt van velünk. És a magyar kormánynak – a saját érdekében is - mindent meg kell tennie, hogy perspektívát tudjon kínálni a növekvő számú frusztrált fiatalnak.

Szó nincs róla, hogy ne lennének jó lépések ebbe az irányba. Úgy tűnik, a problémát sikerült már érzékelni. A 3%-os lakáshitel például ezt mutatja. De önmagában nem elég. Nem csak azért, mert politikailag támadják – ennek valószínűleg nem lesz számottevő negatív hatása. Hanem mert önmagában csak egy ideiglenes “sebtapasz”. Lehetővé teszi a levegővételt a fiatalok számára. De miután levegőt vettek, újra körbe fognak nézni, hogy milyen perspektívákat látnak. És ha azt láják, hogy minden lap le van már osztva, ha nincsenek valóban jó munkalehetőségek, “kimaradtak minden buliból”, akkor még frusztráltabbak lesznek. És az egyetemeken a tanároktól (és a kortársaiktól is) kapják is ehhez folyamatosan az indoktrinációt, a “mindenszarizmust” – és az orbanofóbiát.

A magyar fiatalok elmondták, kire fognak szavazni

Pedig alapvetően nem reménytelenek, nem vesztek el a Fidesz számára. Konkrét esetekben elmondták, hogy ők arra fognak szavazni, akinél azt látják, hogy odafigyel rájuk. Ha Orbán az, akkor simán leszavaznak Orbánra. Persze, tudjuk, van kb. 1 millió szavazó (jelentős számban nagyvárosi fiatalok), akik olyan mélyen vannak már a karcsúsított nyúlüregben, hogy onnan nincs kiút. Pláne 2026-ig. És még hogyha jövő tavasszal várhatóan nagyot is bukik a messiás (erről pedig múlt szombaton írtam a Magyar Nemzetben), fontos, hogy az évente választójogi korba lépő, újabb és újabb fiatalokat se engedjük át a felbukkanó újabb és újabb kalandoroknak, és 2030-ra se veszítsük el a többséget.