Az orosz–ukrán háború kirobbanását követő szankciós politika újra rávilágított Európa kiszolgáltatottságára. Az energiaárak az egekbe szöktek és kiderült: alternatív megoldás sem igazán létezik. Az azóta szaporodó fegyveres konfliktusok a Közel-Keleten egyre fokozódó veszélyt jelentenek a fosszilis energiahordozók kereskedelmére. A történelem ismétli önmagát. Ráadásul ezek a válságok csupán kísérő jelenségei egy pénzügyi, gazdasági rendszer összeomlásának, amelyet szintén egy olajválság fedésében hoztak létre néhány évtizeddel korábban.
Az 1973-as olajárrobbanás gazdaságra gyakorolt hatása és az infláció hirtelen megugrása egy új világ kezdetét vetítette előre. Általánosságban úgy szoktunk beszélni az ekkor beköszönő krachról, mint amely váratlanul és hirtelen szakadt rá a nyugati világra, de valójában mély strukturális válság előzte meg az olajárak drasztikus emelkedését, amely egyben az 1945 után kiépült világrend stabilitását is megkérdőjelezte.
A modern gyarmatosítás kezdete
Már a hatvanas évek végére egyértelművé vált, hogy az 1944-ben létrehozott, és az Amerikai Egyesült Államok világuralmi státuszát biztosító Bretton Woods-i rendszer tarthatatlan. A második világháború végéhez közeledve ugyanis a világ pénzügyi rendszerének átalakítása nyújtotta a fedezetet a tengerentúli birodalom nagyhatalmi szerepének érvényesítéséhez. Bretton Woodsban az amerikai dollár értékét az aranyhoz rögzítették; ezzel olyan tekintélyt biztosítottak a dollár számára, amely lehetővé tette, hogy a világkereskedelem és a tartalékok képzésének valutájává váljon.
A világbirodalmi szerepvállalás azonban túlmutatott a gazdasági élet uralásán. Újfajta szemléletet kívánt közvetíteni a nyugati fejlett világ és a feltörekvő országok felé. 1949-ben Truman elnök jelölte ki azt a vezérgondolatot, amely a fejlődésre mint gazdasági növekedésre helyezte a hangsúlyt. Általánossá vált az az elképzelés, hogy a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtésére csak a szabad népek képesek, és csak demokratikus körülmények között lehet a növekedéshez szükséges mozgatóerőt biztosítani. A fejlődés tehát nemcsak a legfontosabb követendő céllá vált, de megkérdőjelezte a társadalmak belülről fakadó, szerves változásának létjogosultságát is. A változás értelmét csak a gazdasági növekedésben vélték felfedezni, amely tudatos emberi cselekedetet kívánt, és módszereit, sebességét a világot irányító nagyhatalom határozta meg. Feltételezték, hogy a gyarmati sorból felszabaduló országok is szükségszerűen erre a fejlődési útra fognak lépni, annál is inkább, mivel az egyetlen üdvözítő megoldásnak gondolták. (A világ másik felében ugyanebben az időben a Szovjetunió ugyanezt hirdette a bolsevik útról, vagyis saját társadalmi–gazdasági berendezkedéséről.)
A gazdasági növekedés csodájának ígéretével követelték a harmadik világ országaitól, hogy piacaikat nyissák meg a nyugati államok előtt, ehhez kötötték a fejlesztési segélyek, hitelek folyósítását és a működő tőke beáramlását is. A viszonosság azonban elmaradt: az egykori gyarmattartók ugyanúgy visszaéltek az évszázadokon keresztül sanyargatott térség kiszolgáltatottságával, mint korábban. Fenntartották saját védővámjaikat és protekcionista gazdaságpolitikájukat, így a profit továbbra is akadálytalanul áramlott az immár szabadnak nevezett országokból az egykori elnyomók felé. A gazdasági egyenlőtlenség tovább fokozódott, a feltörekvő országok – köztük az olajkitermelő államok – bizalmatlansága egyre nőtt a Nyugattal szemben.
Az olaj világuralmi tényezővé válik
A huszadik század első felében kezdődött meg a közel-keleti arab világ olajlelőhelyeinek feltárása. A kitermelést nyugati (elsősorban amerikai és brit) konzorciumok végezték, amelyek felosztották egymás között a területet, megállapodásokat kötve a térség muszlim országaival. A helyi közösségeknek nem volt elegendő tőkéjük, valamint hiányzott a kitermeléshez szükséges technológia és szakértelem is, így képtelennek bizonyultak egyenlő felekként képviselni saját érdekeiket az iparmágnásokkal szemben. A bérleti szerződések alapján kifizetett összeg elenyésző volt az olajpiacon bezsebelhető profithoz képest, ezért a nézeteltérések és a viták állandósultak. Az ötvenes évek során ugyan sikerült a térség országainak fele-fele részesedést kiharcolniuk a földjük mélyén rejtőző kincs hasznából, de valójában nem láttak rá a piaci folyamatokra, nem tudták nyomon követni az olaj további sorsát, így hátrányos tárgyalási pozíciójuk érdemben mégsem változott.
A Nyugat arrogáns hangvételt ütött meg a feltörekvő országokkal szemben: úgynevezett ágyúnaszád-diplomáciát alkalmazott, vagyis fenyegetéssel, a katonai erőfölény demonstrálásával igyekezett fenntartani saját gazdasági erőfölényét. Előnytelen koncessziós szerződések megkötésével szivattyúzták el a nyersanyagokat, miközben a fokozatosan öntudatra ébredő harmadik világ egyre kevésbé tűrte saját kizsákmányolását. Az olajkitermelő országok egymásra találtak, érdekvédelmi szövetségre léptek: 1960-ban létrehozták a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetét (OPEC), azzal az elhatározással, hogy olajpolitikájukat összehangolva előnyösebb helyzetet tudjanak kiharcolni maguknak.
A dollár és a ’68-as lázadások
Az 1970-es évek beköszönte megváltozott erőviszonyokat mutatott a világgazdaság térképén. Az Amerikai Egyesült Államok eddig megkérdőjelezhetetlen tekintélye észrevehető hanyatlásnak indult; az Európában felszaporodó dollármennyiség szükségszerűen felvetette azt a kérdést, hogy valóban garantált-e a papírpénz átválthatósága aranyra.
Miután a világ tartalékképzésének valutája az amerikai dollár lett, Nyugat-Európában hatalmas összegek halmozódtak fel. Már az ötvenes évektől megfigyelhető volt a tendencia, hogy a szocialista országok is itteni bankokban helyezték el vagyonukat, hiszen az Egyesült Államok pénzintézeteivel kevésbé kívántak üzleti kapcsolatba lépni. A KGST tagállamai hiába hirdették meg a teljes elzárkózást a kapitalista világ országaitól, a nyugati ipartermékek behozatalát nem tudták kiküszöbölni, a világpiacon pedig a dollár volt a csereeszköz – rubelért csak egymás között tudtak kereskedni. Nemcsak a vasfüggönyön túli területek megtakarításait kamatoztatták a nyugat-európai bankok, hanem az OPEC-államok befektetésekre fel nem használt olajpénzei is ide vándoroltak.
A pénzbőséget fokozta, hogy 1945 után olyan gazdasági konjunktúra következett be Európa szabadabb és boldogabb felén, amely számottevő versenyelőnyt biztosított az itteni iparnak az amerikaival szemben: a jól képzett szaktudás ugyanis lényegesen olcsóbb munkaerővel társult. Az iparcikkek tömeges áramlása az új világ felé dollárral árasztotta el az exportáló országok gazdaságát; a kérdés csak az volt, mikor nyújtják be a számlát a vazallusszerepbe kényszerített államok. Charles de Gaulle francia elnök volt az első és az egyetlen politikus, aki 1967-ben felvetette Nixon amerikai elnöknek, hogy beválthatná-e a csereszabatosnak ígért papírhalmokat az áhított nemesfémre. Franciaország soha nem jutott hozzá jogos követeléséhez, ahogy a többi európai állam sem, ellenben a következő évben polgárháborús helyzettel kellett szembenéznie, amely a tábornok hatalmának végét jelentette. Az 1968-as lázadások történelmi távlatból szemlélve vízválasztónak bizonyultak: új létszemléletet terjesztettek el a világban, elszakítva minden megmaradt kötődést a tradicionális és szakrális értékektől. Az ma már nem lehet kérdés, hogy a párizsi tüntetések szimbolikusan is megnyitották az utat a hierarchiák soha korábban nem látott mértékű rombolásához és a mai szélsőliberális eszmék parttalan terjedéséhez, de gyanakodhatunk arra is, hogy De Gaulle felvetésének is volt köze ahhoz, hogy Franciaországra rászabadították az anarchiát.
A petrodollár születése és hanyatlása
A társadalmi forrongás átmenetileg ugyan elterelte a figyelmet a dollár átválthatóságáról, de a kérdés megoldatlansága fenyegető árnyként továbbra is ott lebegett az Egyesült Államok felett: mi lesz, ha a kibocsátott rengeteg – és vélhetően fedezet nélküli – papírpénz birtokosai követelni kezdik jussukat. Végül 1971. augusztus 15-én Nixon elnök – Milton Friedman javaslatára – ideiglenesen felfüggesztette a dollár aranyhoz rögzített árfolyamát. A lebegtetett valuta új értékmérőjévé az olaj vált, miután az olajkitermelő országokkal kötött rendkívül leleményes megállapodás rögzítette, hogy a világpiacon csak dollár ellenében lehet kereskedni a fekete arannyal.
A petrodollár az elkövetkező évtizedekre ugyanúgy biztosította az Egyesült Államok világhatalmi pozícióját, mint korábban a Bretton Woods-i rendszer, de ezúttal nem kapcsolódott kötelező érvényű ígéret a „zöldhasú” kibocsátásához. A mai napig nem lehet tudni, hogy Fort Knox bunkereinek mélyén hány tonna (?) aranyat őriznek, mekkora fedezetet nyújthat a végzetesen eladósodott birodalom számára az itt felhalmozott nemesfém. Mindeközben pedig a petrodollár napjai is meg vannak számlálva, miután a kínai jüan és az orosz rubel is bejelentkezett az olajpiacon, jelezve, hogy az USA világelsőségét a korábban lesajnált, de időközben magára talált „fejlődő világ” egyre kevésbé hajlandó elfogadni. Világhatalmi átrendeződés kezdődött újra, amelynek még nem sejthetjük a végkifejletét.
Vezető kép: Budapest, 1967. május 12. A holland–angol olajvállalat, a Shell (Royal Dutch Shell) üzemanyagtöltő állomása Magyarországon. MTI Fotó: Horling Róbert
laszits
2024-03-25 at 09:09
A nemzeti valutákban (Jüan, Rubel)való kereskedéssel annyi a probléma, hogy csak az egymás közti cserekereskedelmet lehet lebonyolítani. Ez búvülhet, ha egyre több ország ismeri el ezeket a valutákat mint közös fizetőeszközt. De már ez is valami, mert amit ezzel a petrodollárral műveltek az egy világraszóló piramisjáték egy gigantikus gazemberség, egyben az USA magas jólétének záloga. És ebben a polgárok is részt vesznek, legslábbis annyira, hogy ők adják a “demokrácia” színjátékához a biodíszletet.
pragmatika
2024-03-02 at 19:29
Most ezzel az uki, meg a migrációs problémával akarja az usa európát adósságspirálba kényszeríteni.
Az usának egyszerűen nincs olyan katonai potenciálja, hogy az egész világot sakkban tartsa. Ezért marad a megosztás, a konfliktusok előidézése.
Egy az oroszokkal jó kapcsolatot ápoló, és az oroszok nyersanyag, és energia forrásaira, és az olcsó keleteurópai munkaerőre támaszkodó Európa, az amiknak egy rémálom lenne. Eurázsia, már most messze meghatározóbb minden tekintetben, mint az usa. Ezt a deep state, csak a megosztással tudja semlegesíteni. Lássuk be, eddig elég hatékonyan, és eredményesen.
Orientál
2024-02-25 at 20:45
Nem meglepő hogy a kádári diktatúra engedte hazánkban üzemeltetni a Shell üzemanyagkutakat is.
Kétes
2024-02-19 at 09:04
csakafidesz 2024-02-19 at 08:19
Fontos (még) a folyamatosan teret vesztő petrodollár is, de fontosabb hogy lejegyzik-e az amerikai államkötvényeket, amely az USA állandó és növekvő költségvetési hiányát takarja el.
Cassandro
2024-02-19 at 08:52
Királytigris 2024-02-18 at 18:36
Az első Majdan 1968-ban a párizsi Sorbonne-on volt.
csakafidesz
2024-02-19 at 08:22
Figyelj ökör! A zsidóság a világ össznépességének csak kb. 3,5 ~ 4%-át teszi ki.
csakafidesz
2024-02-19 at 08:19
Búvár Kund 2024-02-18 at 19:38
Nyugi! Még sokáig a dollár lesz a világpénz!
csakafidesz
2024-02-19 at 08:18
Legyünk őszinték! A petrodollárokra nagy szükség volt, hatalmas pénzek mentek infrastrukturális fejlesztésekbe. Az már hab a tortán, hogy a sejkek aranyozott Rolls Royce kocsikkal jártak.
Repül a bálna
2024-02-18 at 23:48
Európa szerencséje George H. W. Bush, szerk Schmidt Mária, 2012
Repül a bálna
2024-02-18 at 23:37
Orbán Viktor is fényképezkedett id. Bush elnökkel, mikor az az Ellenzéki kerekasztalt jött meglátogatni Magyarországra.
Értem én, hogy akkoriban csak az előnyeit
láttuk az É-Atlanti orientációnak, és sokáig tartott az ébredés. De ez akkoriban nem egy pénzügyi tranzakció volt, a rendszerváltás lázában előtérben voltak a kulturális kapcsolatok.
Érdekesek az ilyen elemzések, de nyilvánvaló, hogy nem úgy rúgta rá az USA az ajtót az országokra, hogy kereskedni akár velük.
amintazvagyon
2024-02-18 at 22:14
Az USA már nem tudja lerabolni a teljes világot ezért ragaszkodik Európához mint lerabolható pufferzónához és az általa kiprovokált orosz megelőző csapást terrormanipulációként használja-a korrumpálás mellett-az idióta európaiak amerikai akolban tartására.
K
2024-02-18 at 20:27
–Az USA jelenleg a “palagázt” (energiákat) az ukrán háborún keresztül erőszakolja rá Európára.
Ilyen akció volt például az Északi Áramlat Gázvezeték USA által való TERRORISTA felrobbantása, amit Joe Biden előre beismert és előre bejelentett
–Az ukrán (USA) genetikailag módosított mezőgazdasági termékeinek Európára kényszerítése is bizonyítja azt , hogy az “előnyös” gazdasági szerződéseket az USA katonailag kényszeríti ki, katonailag zsarolja ki , és a dollár nemzetközi fizetőeszközként való használatát is az USA háború biztosítja, és nem az aranyfedezet, vagy az olajfedezet , vagy akár a munka fedezet.
–Gyakorlatilag az USA 1945 óta rablóháborút folytat azért, hogy az állami deficitjét hiányát a katonailag vesztes balek országokkal fizettesse ki.
–Tehát a világ csak akkor fog megszabadulni a dollártól, ha az USA katonai világuralmát végleg megtörik, és súlyos vereséget szenved USA katonailag.
–Az USA a háborúit arra használja, hogy költekezését más országokra hárítsa rá, és hadseregének költségeit más országokkal fizettesse meg.
Búvár Kund
2024-02-18 at 19:38
Igen,jelenleg az a baja az USA-nak,hogy a BRICS országok,nem dollárban kereskednek,hanem,nemzeti valutájukban. Oroszország,és Kína,rubelben,és jüanban. Csak zárójelben jegyzem meg,hogy a “diktátor” Kadhafi országában,/míg ő volt a vezetője,/ingyenes volt a lakosságnak a kórházi ellátás,valamint visszatartotta az afrikai migránsokat,hogy Európába jöjjenek.
pm
2024-02-18 at 19:28
Nem csak de Gaulle.. Úgy hallottam Kadhafi is megpróbálta hazahozni a líbiai aranyat. Nem tűnik a hosszú élet titkának, ha valaki megpróbál kiszállni az amerikai piramisjátékból.
Királytigris
2024-02-18 at 18:36
“Charles de Gaulle francia elnök volt az első és az egyetlen politikus, aki 1967-ben felvetette Nixon amerikai elnöknek, hogy beválthatná-e a csereszabatosnak ígért papírhalmokat az áhított nemesfémre.”
Kiigazítás:
1967-ben Johnson volt az elnök. Nixon 1969 január 20. lépett hivatalába.
bl
2024-02-18 at 18:21
Ha olajra van szükségem, nyomtatok egy kis dollárt, majd veszek érte olajat. Ez a sok dollár a piacon felfelé nyomja az árakat, ami nem baj, mert majd nyomtatok még több dollárt. Nagyjából ez a 70-es évek inflációs spiráljának a receptje.
Ha sikerülne megszabadulni az energiafüggőségünktől, akkor egy boldogabb ország lehetnénk.
De azóta vannak újabb kihívások is, nevezetesen például a robotizáció. (Ha nem sikerül a technológiai felzárkózásunk, akkor megmaradunk “kapás parasztnak”.) A technológiai fejlődésbe ugyanúgy el lehet rejteni petroszerű-pénzeket és akkor nem a politikai akarat tesz minket taccsra, hanem a technológiai elmaradás. A butaság.
Cassandra
2024-02-18 at 17:57
Az USA már nem tudja lerabolni a teljes világot, ezért hajtja/hajtaná teljes uralma alá Európát, Japánt, Dél-Kóreát, Ausztráliát. A kérdés, hogy ezek az országot tudnak-e annyi erőforrást biztosítani az USA nevű kirablójuknak, amely ebből a hazai gazdaságát és vele a társadalmi békét biztosítani.
Kétes
2024-02-18 at 17:50
1./ Bretton Woodsnak vége.
2./ A petrodollároknak (mondjuk) vége. (Az 1973-as formájában biztosan.)
3./ Mikor romlik el a FED pénzjegynyomdája és vele együtt mikor dobja el a világ az USA dollárt, mint tartalékvalutát és hagyja az USA-ra rohadni az államkötvényeiket?