Borvendég Zsuzsanna sorozata: Egyszer már legyőztük a kommunizmust, ne felejtsük el ezt a tudásunkat továbbadni a következő nemzedékeknek

Az áldozatokra emlékezünk ma, azokra, akiknek az életét tönkretette egy ördögi ideológiát zászlajára tűző hatalommániás, lelkiismeretlen és gátlástalan pribékhorda. Nehéz és nyugtalan szívvel, súlyos és felkavaró gondolatokkal telve ütöm én is a billentyűzetet, mert nem tudok szabadulni a felelősség terhe alól. Megtettünk-e mindent azért, hogy ne ismétlődhessen meg újra ez a borzalom?

Elmondtuk-e a lényeget az utánunk következőknek, hogy értsék és észrevegyék a kihelyezett csapdákat? Elég-e, ha az év egy napján iskolai megemlékezések keretében elmesélünk néhányat a sok szörnyűség közül? Egyáltalán: meg tudjuk-e védeni gyermekeinket a rájuk leselkedő veszélyektől akkor, ha csak a fizikai terror minden képzeletet felülmúló kegyetlenségeire helyezzük a hangsúlyt ilyenkor is, és megengedően beszélünk a lélekölő és „puhának” nevezett diktatúra éveiről, a tudatosan levezényelt identitáspusztítás gerinchajlító aljasságáról? Nyilvánvalóan nem.

16 éves lányom elolvasta az 1984-et, majd elém állt és azt mondta: „Rájöttem. Most is ugyanez történik. Ugyanilyen diktatúra épül, csak ez sokkal hatalmasabb.” És elkezdett beszélni a kötelezően sulykolt (mainstream) direktívákról, arról, hogy ellehetetlenítik az önálló gondolkodást, hogy a digitális világ urai miképpen zárnak ki minden ellenvéleményt. A 101-es szoba ma is létezik, és a virtuális térben bárki az áldozatává válhat. Lenyűgözve, büszkén hallgattam őt: egyáltalán nincs veszve minden! Ez a generáció is fogékony az értékekre és természeténél fogva keresi az igazságot, vagyis, ha adunk számukra fogódzókat, ha megismertetjük őket a gondolkodás szabadságának felszabadító érzésével, képesek lesznek az önvédelemre és a zsákutcák elkerülésére. Az áldozatoknak sem azzal nyújthatunk megnyugvást, hogy minden évben egyszer gyertyát gyújtunk a tiszteletükre, hanem azzal, hogy tanulunk a sorsukból. Az átélt szenvedéseik csak így nyerhetnek értelmet, csak így mondhatjuk el, hogy mártíromságuk nem volt hiábavaló.

Ez azonban még annál is nehezebb feladat, mint amilyennek első hallásra tűnik. Elkéstünk azzal, hogy a szüleink, nagyszüleink által lerakott alapokra építkezhessünk, ugyanis hagytuk azokat porig rombolni, és még azt is fásultan néztük az elmúlt évtizedekben, hogy a földből kifordult rögöket szanaszét rugdosták. Vennünk kell a fáradtságot, hogy a széthullott köveket összegyűjtögetve, kitapogatva a régi alapok nyomvonalát újraalkossuk a szilárd talapzatot, amelyen esélye lesz gyermekeinknek emberhez méltó életet élni. Vonzóvá kell tenni számukra a morált, a természeti (valójában isteni) törvények tiszteletét, és meg kell szabadítani őket azoktól a hamis fogalmi kötöttségektől, amelyek láncra verik a szabad szellemet. Lehetetlen küldetésnek hangzik, de hiszem, hogy nem az, egyszerűen csak példát kellene mutatnunk...

Persze sokkal egyszerűbb dolgunk lenne, ha az olvasás nem ment volna ki végképp a divatból, ha nem úgy szocializálódna a mai fiatalság, hogy előre megemésztett és kérődzés útján visszaöklendezett álbölcsességeket és csalárd világértelmezéseket kapnának készen, amihez semmi szükség megerőltető agymunkára. Sajnos annyira leszoktattuk az utánunk jövőket az autonóm gondolkodásról, hogy világnézeti hovatartozásra való tekintet nélkül ma minden fórum, média és internetes platform (legyen az jobb- vagy baloldali, nemzeti vagy globalista) „egybites” üzenetekkel kommunikál velük. Miért? Talán azért, mert az autonóm szellem valóban gondolkodik, értékel és önállóan dönt, vagyis nem irányítható az éppen aktuális gazdasági–politikai érdekek mentén? A kérdés természetesen költői volt, hiszen tudjuk, hogy így van. Ezt érezte meg az én 16 éves lányom is.

Kérdezhetik, hogy miképpen kapcsolódik ez a gondolatmenet a kommunizmus áldozatainak emléknapjához, de érzésem szerint nagyon is ide tartozik. A kifinomult agymosásnak az a precíziós formája, amely ma uralja – kevés kivétellel – a teljes médiát és a kultúra jelentős részét is, kommunista találmány. A huszadik század első felében siklatták ki végképp azoknak a fogalmaknak a jelentését, amelyekkel az álliberális fősodor ma minden ellenvéleményt letaglóz: ez az egyenlőség és a szabadság eszméje. A felvilágosodás idején természeti törvényként deklarálták a minden ember egyenlőnek születik elvét, amely valójában a kereszténység emberképéből vezethető le, vagyis eredendően isteni törvény volt. A szabadság mint az egyik legfőbb mai érték szintén a kereszténység központi gondolatára, a szabad akaratra vezethető vissza, amely egyben megteremti az egyéni felelősség és a lelkiismeret szintjeit is, de ezt a kötelező együttállást minden eszközzel igyekeznek elfeledtetni velünk. A mai általános narratíva szerint a szabadság nem más, mint az egyén önmegvalósításának mint legfőbb jónak a forrása, de ez tökéletes tévút. Valójában a szabadság lényege az egyéni felelősségvállalás döntéseinkért (szabad akarat), és a lelkiismeretnek mint tetteink elsődleges etikai mértékének az előtérbe állítása. Ebből pedig egyenesen következik, hogy a mai, ránk erőltetett egyenlőségeszme is hazug. Egyenlőnek születünk – és a törvény előtt azok is maradunk halálunkig –, de a későbbiekben cselekedeteink, értékválasztásunk, életmódunk, erőfeszítéseink, elvhűségünk, szolidaritásunk stb., vagyis döntéseink határozzák meg értékünket abban a közösségben, amelyhez tartozunk. Ugyanis az elsődleges érték a közösség és nem az egyén jóléte. A jelenlegi álliberális – vagy mondjuk ki: posztbolsevik – erők éppen a legalapvetőbb emberi közösségeket tették céltáblává, mert a tradicionális értékeket, az autonóm gondolkodást és a magabíró, öngondoskodó életmódot csak közösségi támogatással, együtt lehet megőrizni. A számkivetettség, az elmagányosodás védtelenné és kiszolgáltatottá teszi az egyént, ezért verik szét a családokat, ezért akarják felemészteni a nemzeteket. A cél: magányos konzumidióták sorozatgyártása.

A felelős, nemzetben és hazában gondolkodó írástudónak ma a legfontosabb küldetése, hogy gátat szabjon ennek a tendenciának. Utat kell engednünk a szabad gondolatnak, figyelnünk kell az építő kritikára, helyet kell adjunk az érdemi vitáknak, véleményütköztetéseknek. Csak így nyerhetjük vissza fiataljaink figyelmét és tiszteletét. Ha ugyanazon módszerekkel dolgozunk, mint az értéktagadó álliberalizmus, ha közéletünk és hatalompolitikánk kialakítása során ugyanúgy demagógiára támaszkodunk és a manipulálható tömegemberre akarunk építkezni, nem érhetünk célt. A magyarságtudat megőrzéséhez, a szuverén és erős nemzetállam megteremtéséhez öntudattal és cselekvőképességgel bíró egyénekből álló közösségekre van szükségünk. Ne feledjük el, hogy addig tudott ellenállást tanúsítani ez a nemzet a kommunista (és náci) elnyomással szemben, amíg voltak kimagasló emberi minőséggel rendelkező nagyjaink, akik példát mutattak, akik mögé fel lehetett sorakozni.

Egy Szent-Györgyi Albert vagy egy Mindszenty József nem olyanok voltak, akik gondolattalanul és kritikátlanul meghajoltak az éppen regnáló hatalom előtt, de éppen gerincességüknek és megingathatatlan értékközpontúságuknak volt köszönhető, hogy megmaradt az emberiesség szikrája ebben a nemzetben a legembertelenebb időkben is. Nekik és a hozzájuk hasonló kimagasló tekintélyeknek tartozunk hálával azért, hogy túléltük a huszadik század megpróbáltatásait. Ilyen irányadó és feddhetetlen kiválóságokra szükségünk lesz a jövőben is, de ha elnyomjuk az autonóm gondolkodást, ha elfojtjuk a kritikus hangokat, ha nem támogatjuk a felnövekvő nemzedék szellemi szabadságát, ha ellenségként tekintünk az integritásukat őrző tudós elmékre, ha árulásként értékeljük az egyenszólamtól eltérő hangokat, akkor nem lesznek fáklyaként világító szellemi nagyjaink, amikor újra – rövidesen – nagy szükségünk lesz rájuk. Hagyni és segíteni kell felnőni őket; nem engedhetjük meg, hogy József Attila vagy Hamvas Béla sorsára jussanak!

Nehéz évek vannak mögöttünk, de még ennél is nehezebbek jönnek. Az az ideológiai szörny, amely behálózta a fejlett Nyugatot, a bolsevizmus hagyatékából nőtt ki, vagyis amikor a kommunizmus áldozataira emlékezünk, tudnunk kell, hogy saját jövőnkről is beszélünk. Vannak emlékeink és tapasztalataink, tudjuk, miképpen kell küzdenünk a nyílt támadások ellen, de azt is kitanultuk a Kádár-rendszerben, hogyan lehet búvópatakként megőrizni önazonosságunkat egy alamuszi és szövetséginek hazudott elnyomásban.

Aczél György éppen arra alapozta értelmiségkezelési gyakorlatát, hogy elefántcsonttoronyba zárta az értelmiség kimagasló képviselőit, ellehetetlenítve, hogy tanítványok és követők vegyék őket körül – vagyis megakadályozta az összefogáson alapuló védekezés megszervezését és az utódok kinevelését is. A „három T” rendszere profi hatalomtechnikai fogás, ha megosztottságra törekszünk, ha elszigetelni akarunk, ha saját hatalmunk megtartása érdekében egymás ellen kijátszhatóvá akarjuk tenni az írástudókat, ha a kultúrában a fő cél a különböző erőterek közötti egyensúly fenntartása pillanatnyi hatalmi érdekeknek megfelelően. Egyébként meg vétek a nemzet ellen.

Építkeznünk kell és fel kell készíteni gyermekeinket, hogy képesek legyenek az önvédelemre. A szabadság kis köreire van szükségünk, amelyek helyi közösségek összefogásán, együttműködésén és közös gondolkodásán alapulnak, de nem az egyenvélemények elbutító szólamait harsogják, hanem egy közös nemzeti minimumon állva, értékközösségként tervezik a jövőt. Párbeszéddel, érveléssel és nem agymosó, elbutító, leegyszerűsítő és ellenségeskedést szító, árokásó üzenetekkel kell kommunikálnunk. Mi tudjuk, hogyan kell védekezni a kommunizmus ellen, hogyan kell túlélni a túlélhetetlent. Ne veszítsük el hát védekező reflexeinket és adjuk át tudásunkat a fiataloknak! Ha méltók akarunk lenni az áldozatok emlékéhez, nőjünk fel hozzájuk!