1979 nyarán megbukott a „gulyáskommunizmus”. Az ország gazdasága az összeomlás közelébe került, és Kádár János kénytelen volt felmondani az életszínvonal fokozatos emelésén alapuló paktumot, amelyet maga kényszerített rá a társadalomra.
Az 1973-as olajárrobbanás okozta világválság után az évtized végére tarthatatlan helyzetbe került a hazai gazdaság, így a vezetés drasztikus áremelésre kényszerült, amely alapjaiban ingatta meg a rendszer legitimációját. Az élelmiszerárak átlagosan 20%-kal emelkedtek, de az alapvető élelmiszerek ennél jelentősebb dráguláson estek át: a húsért 30%-kal, a lisztért 36%-kal, a cukorért 23%-kal kellett többet fizetni. A tüzelőanyagok árai átlagosan 34%-os emelkedést mutattak, és az összesített fogyasztói infláció egyik napról a másikra 9%-ra ugrott.
A kádári alku vége
A lufi kipukkadt, Kádár konszolidációs elképzelése kisiklott. Az 1956-os megtorlásokat követő politika legfontosabb pillére ugyanis az az ígéret volt, hogy a hatalom kivonul a legbelsőbb magánéletből és elfogadható életkörülményeket biztosít, ha cserébe a magyar emberek nem kívánnak beleszólni a pártvezetés dolgaiba, passzívan szemlélik a közéletet, és legfeljebb szűk családi körben, vagy a kocsmaasztalok mögött vigasztalódva vágyakoznak egy jobb, szabadabb élet után. A pártvezetés évtizedeken keresztül mindent megtett azért, hogy elkerülje a reálkeresetek csökkenését. Attól tartottak, hogy a gazdasági nehézségek elégedetlenséghez vezethetnek, aminek következtében Kádár János népszerűsége és társadalmi támogatottsága meginoghat. Az árakat központilag határozták meg, a kiadott pártdirektíva pedig a legkisebb mértékben sem volt tekintettel a világpiaci folyamatokra.
A rendszer rugalmatlansága hosszabb távon összeomláshoz vezetett, bár óva intenék attól, hogy kizárólag ennek, illetve a szocialista tervutasításos gazdálkodás életképtelenségének tulajdonítsuk végzetes eladósításunkat.
1979 nyarán Kádár János az 1973-as olajárrobbanás kivédhetetlen hatásaival indokolta az áremelkedés szükségességét, amellyel egyben elismerte a hatalom tévedését is. A hetvenes évek elején ugyanis az volt a pártállam hivatalos narratívája, hogy a nyugati gazdasági válság megáll a vasfüggöny tövében, az olcsó szovjet nyersanyagoknak köszönhetően minket nem fog érinteni az általános drágulás. A naivitásnak tűnő meggyőződés mögött a hatalom stabilitásának mindenáron való megtartása húzódott és nem a reális piaci viszonyok felmérésének képtelensége. Ez annál is inkább igaz, mivel a gazdasági szakemberek azonnal figyelmeztették a politikai vezetést, hogy az inflációs hullám következményei beláthatatlanok lesznek, ha elmulasztják a szükséges gazdasági lépéseket a bekövetkező károk enyhítésére. A figyelmeztetések azonban süket fülekre találtak.
A kommunistáknak is fontosabb a profit, mint az ígéret
A magyarországi politikai vezetés képtelen volt rugalmasan alkalmazkodni a megváltozott piaci körülményekhez, így az 1973-as krízis a gazdasági válság elmélyülését eredményezte. A szovjet blokk országai kezdetben tagadták, hogy az olajárak emelkedése hatással lehet a KGST tagállamaira. Úgy gondolták, hogy a nehézségek megállnak majd a vasfüggönynél, hiszen a Szovjetunió olcsó energiát biztosított számukra, valamint védve érezték magukat az 1958-ban megkötött bukaresti egyezmény miatt is, amely a világpiac áringadozásait volt hivatva kiküszöbölni. A szatellitállamok az egymás közötti elszámolásokban ötéves periódusokra előre meghatározták az egyes termékek kereskedelmi árait. Az összegek kialakításakor figyelembe vették ugyan a világpiac mozgását, de a megállapodás lényege éppen abban állt, hogy ennek kedvezőtlen hatásait mérsékelje. A Szovjetunió azonban nem úgy reagált az eseményekre, ahogy a kommunista pártok várták. Mivel a bukaresti árelv értelmében az orosz nyersolaj ára az évtized végéig kötött volt, vagyis a Szovjetunió nem aknázhatta volna ki az olajárrobbanásban rejlő lehetőségeket, 1975-ben úgy döntött, hogy módosítja az egyezményt, és a továbbiakban évente bíráltatja felül a megállapodásokat. Az orosz energiaárak is emelkedni kezdtek.
A vasfüggöny csak a szabad levegőt tartotta távol, a válságot nem
A hazai gazdaságban semmiféle óvintézkedés nem történt, nem csökkentették az energiafelhasználást, nem invesztáltak energiatakarékos megoldások kialakításába, de még a fogyasztói árak sem alkalmazkodtak a megváltozott környezethez. Sokáig tartotta magát az az elképzelés, hogy a hazai politikai és pénzügyi irányítás nem ismerte fel a problémát, ezért nem születtek időben válaszok a kihívásokra. Valójában a szakmai intézmények – elsősorban az Árhivatal – már 1974-ben árkorrekciót javasoltak, de Kádár János hallani sem akart a lehetőségről.
A kádári Magyarország sajátos miliője és kiegyensúlyozott hangulata a viszonylagos jólét biztosításán nyugodott, vagyis az életszínvonal kis mértékű visszaesése is azt a rémképet vetítette a kommunista vezetés elé, hogy a rendszer összeomolhat, Kádár János legitimitása megkérdőjeleződhet. Hiába vált egyértelművé a hetvenes évek elejére, hogy az életszínvonal mesterséges emelése – anélkül, hogy a gazdaság szerkezetén változtatnának – a külgazdasági egyensúly folyamatos romlásával jár együtt, a pártdöntés alapján az árakat nem lehetett évi 2%-nál magasabb ütemben növelni. Ráadásul az is kiderült, hogy a korábbi gazdasági mutatók kozmetikázottak voltak, és a papírokon szereplő 5 milliárd forintos szufficit valójában 17–18 milliárd deficitet takar. Az 1973-as olajárrobbanás tehát már krízishelyzetben találta hazánkat.
A hatvanas évektől kezdve ütemesen romlott a külkereskedelmi egyensúly, a cserearányok nagyon kedvezőtlen tendenciát mutattak. A külkereskedelmi mérleg folyamatos hiánya csak részben magyarázható kevésbé piacképes termékek gyártásával; mára már világossá vált, hogy tudatos pénzügyi trükkökkel és külkereskedelmi visszaélésekkel is súlyosbították hazánk helyzetét. 1973 után a cserearányok végképp felborultak. Az állam ártámogatásokkal igyekezett kompenzálni az importcikkek behozatalának költségeit: 1972-ben évente 5,9 milliárd forintot költött erre a költségvetés, 1975-re azonban ez az összeg már 27 milliárd forintra rúgott. A nyugat-európai infláció hatása azonnal begyűrűzött a vasfüggöny keleti oldalára.
Az eladósítás kezdete
A hazai pártvezetés hallani sem akart arról, hogy a boltok polcain lévő termékek árain visszatükröződjön a válság nyilvánvaló következménye. 1976-ban ugyan egy óvatos áremeléssel megpróbálkoztak, de Kádár megrettent és bejelentette, hogy 3,5–4%-os reálkereset-emelkedésre számíthat a társadalom. Mivel a tervutasításos gazdálkodás racionalizálásáról szó sem lehetett (még az új gazdasági mechanizmus nagyon óvatos liberalizációja is megbukott éppen ezekben az években), megoldásként a hitelek felvétele maradt.
Az olaj árának hirtelen felszökése Európában válságot, az arab országokban pénzbőséget eredményezett. Bár rohamos tempóban nőttek ki a sivatag homokjából a modern városok, a megnövekedett bevételeket így sem nyelték el a beruházások, így európai bankokhoz áramlott a petrodollárok tömege. Ennek köszönhetően a hetvenes évek közepén átmenetileg bővült a hitelpiac, rendkívül olcsón lehetett hozzájutni kölcsönökhöz, amelyet a hazai pénzügyi irányítás – Fekete János támogatásával – ki is használt.
Ha megnézzük az államadósság alakulását, láthatjuk, hogy valóban az 1973-as válság után vált kezelhetetlenné az eladósodottságunk. Míg a ’60-as években 7–800 millió USD között mozgott az ország külső tartozása és még 1973-ban is 2,1 milliárd amerikai dollárra rúgott, addig 1979-ben már 10,5 milliárd USD kötelezettség terhelte az államkincstárt. Az ezt követő fél évtizedben némileg stagnált az adósságállomány növekedése, de 1984-től rohamos gyorsasággal emelkedett újra, és az első szabadon választott demokratikus kormány már közel 22 milliárd dollár felhalmozott tartozással a háta mögött kezdte meg munkáját.
Az olajárak növekedése után megjelenő bővülő hitelkínálat ugyan könnyű pénzszerzésre csábított, de már az évtized közepére nyilvánvaló lett a szakemberek számára, hogy az olcsó kölcsönök ideje rövidesen lejár. Pártberkeken belül is megosztotta a pénzügyi vezetőket a kérdés: a Magyar Nemzeti Bank elnöke, László Andor tiltakozott a hitelfelvételek ellen, felhívva a figyelmet a fokozott kockázatokra. Leváltása után (1975) akadálytalanul érvényesült a Fekete János által képviselt irány, és – Kádár János jóváhagyása mellett – megkezdődött hazánk végzetes eladósítása. A könnyen kapott kölcsönöknek azonban súlyos ára volt: 1978 nyarára már fizetésképtelenség fenyegette hazánkat, egyre sürgetőbbé vált Kádárék számára a Nemzetközi Valutalaphoz (IMF) való csatlakozás. A nemzetközi pénzügyi szervezettel évekig tartó tárgyalások kezdődtek, miközben 1979-re nyilvánvaló lett az eddig biztosított életszínvonal tarthatatlansága: az év közepén – jelentős áremelések mellett – lefékezték a gazdaságot, visszafogták a kapitalista importot és kísérletet tettek arra, hogy megállítsák az adósságállomány további növekedését.
Az IMF a hozzá forduló magyar kormányzatra is rákényszerítette akaratát, pontos kritériumokat fogalmazva meg az államháztartás kiadásaira. Magyarországtól is elvárták a piac felszabadítását, a szociális és egészségügyi háló leépítését, az oktatásra költött összegek visszafogását, vagyis a klasszikus neoliberális irányzat átvételét szabták feltételül, miközben alkalmazkodnunk kellett a világpiaci változásokhoz. 1982-ben írta alá hazánk a csatlakozási szerződést a Világbankkal és a Nemzetközi Valutaalappal, alávetve magát ezáltal egy új globális hatalomgyakorlásnak, amelynek következményei túlmutatnak e cikk keretein. Részben az IMF által meghatározott pénzügyi feltételek kényszerű betartása eredményezte a szigorú fiskális politikát, amellyel a nyolcvanas évtized első éveiben átmenetileg lelassult hazánk eladósodása, hogy aztán 1984 után a hitelállomány újra drasztikus növekedésnek induljon.
Vezető kép: Budapest, 1979. szeptember 25. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága (MSZMP KB) első titkára beszél a kommunista aktíván a Csepeli Sportcsarnokban. MTI Fotó: Németh Ferenc
zsike
2024-03-08 at 23:45
Felfoghatalanul értékes munkát végzett / végez Borvendég Zsuzsanna!
Jelen van már a kellő távlat és nagyon sokan élünk még ahhoz, h ez a keresztmetszet elnyerje méltó értékét számunkra.
Egy országnyi puzzle darabkáit kutatta fel, illesztgette össze, és összeállt egy ország képe. Hatalmas értéke van munkájának, de talán leginkább számunkra, akik akkor éltünk.
Minden könyvét el kell olvasni, némelyik letölthetők a netről is (vagy Magyar Menedék Könyvesház), s némelyik könyvtár is tartja.
Tudományos libsizmus
2024-03-06 at 16:36
Az 1979-es áremelésekre magam is emlékszem. Jómagam akkor gimnazista voltam. Kurvára ki volt akadva mindenki a 20-30%-os áremelésektől.
A ’40-es évek végén “államosított”, valójában ellopott tőke a ’70-es évek végére kimerült. 30 év alatt minden felszerelés szétesik és elavul. A kommunista rendszer elérkezett az út végére. Mert csak felélni tudták a lopott szajrét.
A ’80-as években már csak a “nyugati” uzsorakölcsönök tartották felszínen a rezsimet.
füredi46
2024-03-04 at 16:22
A gulyáskommunizmusra valóban nem volt pénz, de az impexesek betegre lopták magukat az állam pénzéből a Kádár-rendszerben. Még volt nácikkal is üzleteltek nyugaton az impexes “megbízhazó” elvtársak. Borvendélg Zsuzsanna “Az impexek kora” című könyvét minden magyarnak el kéne’ olvasnia. Elképesztő történetek, döbbenetes (sok-sok milliárdos) rablások az úgynevezett szocializmusban – következmények nélkül.
füredi46
2024-03-04 at 16:12
A vállrágatós, kacsintgatós, hazaáruló és tömegyilkos Kádár nyugati kölcsönökből tartotta fenn a sötét rendszerét. Micsoda álszent, képmutató mocskos maffia volt ez az egész komcsi bagázs. A munkásosztály hatalma… Közröhej. És sajnos elvánszorogtak még 1956. után is 34 évig, a “legvidámabb barakkban” tartva a magyar népet. S a rohadék Kádár legnagyobb pénzügyi szélhámosának, Fekete Jánosnak Gyurcsótány-Böszme Ferkó elvtárs és idegbeteg magas állami kitüntetést adott. (Sólyom László, akkor közt.-i elnök nem is fogott vele kezet.)
angelblind652
2024-03-04 at 08:00
Ha valaki rossz lóra tesz, az a ló vagy leveti magáról, vagy kihal alatta. Lehet választani. Viszont a végeredmény ugyanaz.
kanigunda
2024-03-03 at 22:45
Az olajválság, ugyan komoly földrengés volt, mégis csupán a nyitányt alkotta. Ekkor vált mindenhol,
Keleten s Nyugaton világossá, hogy az innováció lesz a jövő hívószava (mint pl. a mikroelektronika).
Erre azonban a komenista tábor ab ovo képtelen volt a teljesen gúzsba kötött értelmiséggel és a minden
szinten, a kontraszelekció miatt ostoba pártvezetéssel. Sőt, még ennél is rosszabb volt a helyzet.
Minden változást, mivel az nem tervezhető s nem kommandírozható pártdirektívákkal eleve ellenségnek
tartottak (Aczél et.). A félig-meddig írni-olvasni tudó csinovnyikok mint az a svihák Fekete (Schwarz,
maga akkor a legundorítóbb amikor kedves próbál lenni) pedig már idejekorán inkább árulták az országot
mint gyarapították.
Szóval _EZ_ a hatalmas megújulási beprogramozott impotencia ami a cucalizmust ténylegesen fejre állította.
Az adósságspirál ennek “csak” egy ijesztő tünete volt. Volt aki azért ezt akkor már sejtette mint cicus a
zuhét (Kornai, Liska stb.) de az intellektuális zsebhokit leszámítva nem igazán tudták/akarták magukat
elfogadtatni. Ezzel a Csermanek harmadik hazugsága megadta szépen a kegyelemdöfést az országnak.
A történet többi részét meg ismerjük a Demszkykkel, a Hornokkal meg a Gyurcsányokkal.
TalEle
2024-03-03 at 20:29
“A Szovjetunió azonban nem úgy reagált az eseményekre, ahogy a kommunista pártok várták.” Már akkor szükségessé vált az olaj beszerzés diverzifikációja… Ekkor építik meg az Adria vezetéket, ami a mai napig is “alternatív” beszerzési útvonal, vagy még sem?…
Miki
2024-03-03 at 19:21
Az én emlékeim alapján,van olyan 30 éves,valójában az utolsó 10 évük ezeknek arról szólt,hogy jó gyerekek,megússzuk a nagy bajt,de legyen kuss,megoldjuk.89-ben már nem sikerült.Én így éltem meg,mint átlagember
István
2024-03-03 at 19:16
Pofára estek azok akik eladták a lelküket a jobb életért.
Se jólét, se lélek.
pragmatika
2024-03-03 at 19:01
Sokan még most is ezt az időszakot sírják vissza. 0 munka 0 teljesítmény, nyugodt élet a kis összelopott balatoni nyaralóban aztán jóvan.
Sokáig ez a társadalmi réteg támogatta a rendszerváltás után is a baloldalt. Ez a populáció azonban folyamatosan csökken.
gyozo2018
2024-03-03 at 18:51
“Az 1973-as olajárrobbanás okozta világválság után az évtized végére tarthatatlan helyzetbe került a hazai gazdaság, ”
Hofi Kádár-paródiája( 1973) megvan? Ez volt a ” feszültség levezető” 1973 szilveszterkor.
George DeSt
2024-03-03 at 18:39
A fent leírtakon kívül még engedélyezték több bank jelenlétét is. Ami a marxi egybank (MNB=folyószámla is, hitelbank is volt eddig) megtagadása volt. Ha ezt 1979-ben tudták, akkor a cucilizmus felszámolására az első nyilvános infó az 1982-es MNB törvény volt!