Az egyik legbrutálisabb és legtöbbet emlegetett „privatizációs ármány” a cukoripar felszámolása volt: 12 gyárunk közül mindössze egy maradt meg. Az iparág tönkretételének fájó következményeit legutóbb a Covid-lezárások idején, majd a fogyasztói ársapkák bevezetése után tapasztalhattuk meg.
Az egykor cukorrépa-nagyhatalomnak számító országban hiánycikké vált a kristálycukor.
Elárulva
A 2010-es évek elejére már a bőrünkön éreztük a cukorgyárak felszámolásának eredményét: a belső piac teljes kiszolgáltatottsága miatt az importárak az egekbe szöktek, jóval drágábban jutottunk hozzá a kristálycukorhoz, mint más uniós polgárok. A kormány vizsgálatot indított az ügyben, amelynek volt néhány megrázó konklúziója, de érdemi változtatás nem történt. Kiderült, hogy az 1988-ban megkezdődött szabad rablás idején a cukorgyárak elsőként estek áldozatul a pártállami nómenklatúra pénzéhségének, és a vállalatvezetők által lebonyolított üzletek során az első hat eladott cukorgyár árából egyetlen fillér sem került az államkasszába.
A külföldi befektetők nem gyártókapacitásokat vásároltak, hanem piacot, így a gyárakat leépítették, a munkásokat szélnek eresztették. A Horn-kormány idején a megmaradt cukorgyárakat gyakorlatilag kiéheztették, egyetlen fillért sem adtak arra, hogy működésüket racionalizálják, a termeléshez szükséges – nem túl jelentős – beruházásokat megfinanszírozzák. A cél nyilvánvaló volt: annyira leamortizálni az ágazatot, hogy a nyugati befektetők fillérekért hozzájuthassanak. 2004 után végképp befellegzett a cukorgyártásnak, hiszen a szocialista–szabaddemokrata koalíció hajlandó volt az előző kormány által kialkudott cukorkvótánk 75%-át visszaadni. A mezőgazdaságunk egyik legversenyképesebb ágazata az enyészeté lett.
Maffiamódszerek
A cukoripar tönkretétele mellett számos más területet említhetnénk, amelyek hasonló sorsra jutottak. Kevesebbet hallunk például a növényi olajat feldolgozó üzemeinkről, pedig sokkoló a történetük. Öt gyárból négyet felszámoltak, pedig a Növényolajipari és Mosószergyártó Vállalat 21 milliárd forintos árbevétellel és 112 millió dolláros exporttal rendelkezett. Nyilvánvaló, hogy a nyugati konkurencia azonnal jelentkezett, amint megnyílt a felvásárlás lehetősége. Az említett üzemek ráadásul korszerű gépekkel voltak felszerelve, amelyek már önmagukban is értékesek voltak, vagyis a vevő ezúttal nemcsak piacot szerzett, hanem berendezéseket is a saját gyáraiba.
Ercsi, 1989. szeptember 17. Szállítószalagon érkezik a cukorrépa az Ercsi Cukorgyár udvarára. A gyárban megkezdődött a 106 napra tervezett répa-feldolgozási kampány. MTI Fotó: Kabáczy Szilárd
Az olasz Ferruzzi cég nyelte el a magyar élelmiszer-feldolgozó ipar eme kiemelkedő jelentőséggel bíró ágazatát. A gépeket elszállították, az üzemeket bezárták, a dolgozókat szélnek eresztették. A hazánkban megtermelt napraforgómagot ezután olcsón felvásárolták, Olaszországban – részben saját gépeinken – feldolgozták, majd az előállított étolajat jó drágán megvásárolhattuk. Az már csak egy kis érdekesség, hogy sajtóhírek szerint a vevő mögött állítólag olasz maffiaérdekeltségek is megtalálhatók voltak.
Budapest, 1970. március 12. A Növényolajipari és Mosószergyártó Vállalat Csepeli Növényolajgyárban flakonokba töltik a vállalat egyik termékét, az UNIMO márkanevű Merkur Autómosó folyadékot. MTI Fotó: Bajkor József
A pártlapok lenyúlása
Közfelháborodást váltott ki a megyei lapok eladása is, amelynek politikatörténeti hátterét és következményeit már sokan feldolgozták, például Mező Gábor A média lenyúlásának titkos története című könyvében. A médiaháború nyitánya volt a közpénzen fenntartott lapok átjátszása külföldi tulajdonba úgy, hogy a teljes szerkesztőségi garnitúrát, vagyis a pártállam kipróbált és megbízható klientúráját válogatás nélkül a pozíciójukban hagyták. A 19 megyei lap közül hetet a választások két fordulója között játszottak át a német Axel Springernek, majd a többit – a Pest Megyei Hírlap kivételével – a választások után adta el az MSZP nyugati befektetőknek. Ismerjük a következményeket: a jobboldali kormányzat teljesen médiatámogatás nélkül maradt, a régi sajtóhálózat gyakorlatilag ott szabotálta a törvényesen megválasztott kormány kommunikációját, ahol tudta.
Budapest, 1990. május 2. Hírlapárus a Moszkva téren. MTI Fotó: Kleb Attila
Nyilván a lapok eladásával elsősorban politikai célokat akartak elérni, de érdemes felidézni az anyagi hátterét is a történetnek. Felállt egy parlamenti vizsgálóbizottság, amely megállapította, hogy a megyei lapok eladásuk pillanatában 2,3 milliárd forintot értek. Feltételezhető, hogy ebbe beleszámolták a nyomdaberendezéseket, az ingatlanokat, a rendelkezésre álló papírkészleteket stb. Mit gondolnak, mennyiért árusították ki mindezt a szocialisták? Húszmillió forintért. Legalábbis így hírlik, ugyanis a pénzből egyetlen fillér sem került be az államkasszába, úgyhogy a pontos adatok soha nem derültek ki. Feltehetően az MSZP valamelyik alapítványa nyelte el a teljes összeget.
Gondoljuk csak végig! Ezeket a lapokat állami pénzen alapították és állami pénzen tartották fenn. Az előfizetési díjak egy része a lapkiadókon keresztül minden bizonnyal a pártkasszába vándorolt, hiszen az MSZMP megyei bizottságai és a megyei tanácsok jegyezték az újságokat, vagyis a bevételeket nem a fenntartó, azaz a magyar állam kapta, hanem a párt. Majd az MSZP úgy gondolta, hogy ezek a kiadványok, amelyek az állam pénzén éltek évitizedeken át, nem a magyar államot és a magyar társadalmat illetik, hanem őket, hiszen ők a jogutódok. Persze csak a pártvagyont illetően, a jogsértésektől és emberiesség elleni bűntettektől érzékenyen elhatárolódtak.
A szerkesztőségek becsült értékéhez hozzá kell számolnunk az előfizetői kört is, hiszen annak ellenére, hogy hivatalosan ugyan teljesen új lapok jöttek létre, az infrastruktúra és a munkatársak mellett az előfizetők névsorát is lenyúlták. Könnyű úgy lapot alapítani, hogy készen kapják egy bejáratott és monopóliumot élvező újság teljes olvasóközönségét! Az emberek nem is tudtak arról, hogy adataikat – vélhetően – teljesen jogszerűtlenül kiszolgáltatták egy külföldi társaságnak.
Bankrablás
Miután 1994-ben visszatért a kormányzásba a régi garnitúra, a privatizációkat őrült tempóra kapcsolták. Kiárusították az energiaszektort, amelynek eladása nemcsak gazdasági értelemben megkérdőjelezhető, de stratégiai jelentőségét tekintve egyenesen hazaárulásnak tekinthető. Egy olyan ország, ahol külföldi kézben van az energiaellátás – ráadásul az új tulajdonosok mögött többnyire egy idegen államot kell keresnünk – nemcsak kiszolgáltatottá, de zsarolhatóvá is válik, különösen akkor, ha az átadás pillanatában az ágazat állami monopólium volt, vagyis a külföldi vevő megörökölte ezt a kizárólagosságot. A fillérekért átadott erőműveink között volt a Mátrai Hőerőmű is, amelynek eladásához még garanciát is csatolt a magyar állam, amely 8%-os éves nyereséget biztosított a vevőnek. A közüzemi szolgáltatások nyereségessége meg sem közelítette ezt a mértéket, vagyis annyit jelentett mindez, hogy a magyar adófizetők pénzéből még dotálták is a nemzetközi befektetőt.
Visonta, 1989. április 12. A gyöngyösi általános iskola úttörőinek műsora az űrhajózás világnapja alkalmából tartott koszorúzási ünnepségen a Gagarin Hőerőmű bejárata előtt. MTI Fotó: H. Szabó Sándor
Hasonlóan felfoghatatlan a bankprivatizációk háttere, amelynek a feldolgozása és megírása önmagában is döbbenetes hálózati összefonódásokat mutatna ki. Évekig hagyták, hogy a bankok rosszul működjenek azért, hogy a tervezett privatizáció időpontja előtt levihessék a jegyzett tőkét, és jóval valódi értéken alul tudják eladni az intézményt. A Budapest Bank privatizációja Lentner Csaba közgazdász korabeli nyilatkozata alapján
nyolcezer forint árbevétel mellett történt. […] Ha figyelembe vesszük azt is, hogy 1996–97–98–99-ben évenként tízmilliárd forintos garancia beváltására került sor, akkor ez a nyolcezer forintos nyereség negyvenmilliárd forintos veszteségbe ment át.
Vagyis az új tulajdonos úgy vette át potom pénzen a Budapest Bank tulajdonosi jogait, hogy a régi tulaj, vagyis a magyar állam még négy éven keresztül fizetett neki évi tízmilliárd forintot. És ki volt a vevő? A General Electric, egy amerikai – eredetileg Rothschild alapítású – cég, amely nem is foglalkozott banki tevékenységgel.
Budapest, 1987. július 9. A nagyterem. A Budapest Bank Rt. az öt legnagyobb kereskedelmi bank egyike. Az egyszintű bankrendszert 1987. január 1-től kétszintű bankrendszer váltotta fel. Az első szint a Magyar Nemzeti Bank, a második szint a kereskedelmi bankok, s annak különböző formái.
MTI Fotó: Horváth Éva
Egyes becslések szerint a privatizációk során 20 ezer milliárd forint tűnt el magánzsebekben, de mivel nem volt pontos vagyonleltár, a tényleges összeget talán soha nem tudjuk pontosan megmondani. 1990 elején 1859 állami tulajdonban lévő cég volt, amelyből 2003-ra 1244-et teljes egészében eladtak, és csak 23 maradt 100%-os állami tulajdonban. A következő két kormányciklusban ezeknek is lába kelt.
Vezető kép: Hatvan, 1969. szeptember 4. A vagonokból vízágyúval mossák ki a cukorrépát, így kerül az úsztatóba. A Hatvani Cukorgyár 39 ezer hold cukorrépa feldolgozására kötött szerződést állami gazdaságokkal és termelőszövetkezetekkel. Az első napon a gyár 280 vagon répát dolgozott fel, a következő napokban eléri a teljes, napi 300 vagon kapacitást. MTI Fotó: Mező Sándor
Facebook
Twitter
YouTube
RSS