1948-ban megérkezett az ukáz: Magyarországból gyapottermelő „nagyhatalmat” kell varázsolni. Az első egy-két évben a déli, napos területeken próbálkoztak a termesztéssel, de 1951 tavaszán olyan határozat született, amely minden képzeletet felülmúlt. A minisztérium négy északi megyében – Komárom, Nógrád, Borsod-Abaúj és Szabolcs-Szatmár – is beállította a tervbe a gyapottermelést. Nógrádban 10 holdon próbálkoztak a melegigényes növény termesztésével, de – nem fogok meglepetést okozni – egyetlen grammot sem sikerült betakarítani.
Az 1951-es év sem hozott komoly változást a gyapot gondozásában. Munkaerőből változatlanul kevés volt, a gyapot erősen gyomosodott, és a gazdaságok számára fontosabb volt a gabona betakarítása, mint a gyapot kapálása.
Hiábavaló erőfeszítés
Alkalmi munkásokat toboroztak újra, de ők sem voltak hajlandók a biztosított feltételek mellett dolgozni. A munkaidőt napi tíz órára emelték, iskolásokat vezényeltek a földekre sarabolni, de jelentős eredményeket nem tudtak elérni. Ősszel a betakarítások megkezdésével még komolyabb problémával kellett szembenézni. Ezen az éghajlaton a gyapot hosszú ideig érett, két-három naponta újra végig kellett járni a töveket, hogy a frissen beért gumókat begyűjtsék. Ezért csak kézi erővel volt elképzelhető a betakarítás, kombájnt használni lehetetlen volt.
A munkaerőhiányt a vasárnapi kötelező munka bevezetésével igyekeztek csökkenteni, azonban falusi környezetben, ahol még az egyház törvényeit tisztelték, ez erős ellenállásba ütközött. Általános iskola felső tagozatától kezdve egészen a felsőoktatásig kötelezővé tették a betakarításban való részvételt. Még az általános iskolásoknak is folyamatosan hajlonganiuk kellett a gyapot szedése közben, hiszen az itteni körülmények között még a fél métert sem érte el a növény magassága, gondoljuk el, milyen nehéz lehetett egy felnőttnek napi tíz órában ezt a tevékenységet végezni. Ráadásul szedés közben figyelni kellett a leszedett gumó minőségére, és egy külön erre tervezett kötény zsebeibe kellett válogatva elhelyezni azt. Változatlanul kevés szállítóeszköz volt ahhoz, hogy a földeken dolgozókat rendesen ellássák élelemmel és meleg itallal, pedig a betakarítás elhúzódott a fagyos novemberi napokig. Nem készültek el a raktárak, ahol nemcsak a tárolást kellett volna megoldani, de a leszedett gyapot szárításánál is szükség lett volna rájuk.
Munkatáborok
Döbbenetes sorokat olvashatunk a Dolgozó Ifjúsági Szövetség (DISZ) 1951. október 31-i jelentésében, amelyben a Munkaerőtartalékok Hivatala (MTH) által a gyapotföldekre küldött gyerekek ellátásának hiányairól írtak.
Az MTH 1950-ben alakult meg, és az ország erőltetett iparosításához szükséges szakmunkások képzéséről kellett gondoskodnia. A törvény kizárta a tanköteles gyerekek ipari tanulóként való alkalmazását, azonban nem volt ritka, hogy hetedik, nyolcadik osztályos gyerekeket toboroztak a tervszámok teljesítése érdekében, így ezek a gyerekek még az általános iskola elvégzéséről sem szereztek bizonyítványt.
Ötezer tanulót kellett volna a DISZ-nek mozgósítania a gyapot betakarításához, ehhez azonban nem járult hozzá, és úgy döntött, hogy az MTH fiataljai közül küldenek 4400 gyereket a gyapotföldekre négy napos munkára. Különvonatokkal szállították a kamaszokat az érintett gazdaságokba, de már a szállítás körülményei is a deportálások hangulatát idézte. Késve érkezett az állomásra az ellátás, a gyerekeknek az ablakon keresztül dobálták be a vagonokba a vacsorát. A szállásokon nem volt fűtés, jobb esetben szalmazsákok várták őket, de a legtöbb helyen földre szórt szalmán voltak kénytelenek aludni, szerencséjükre vinniük kellett magukkal pokrócot, így volt mibe burkolózniuk a hűvös, késő őszi éjszakákon. Az élelmezés vetekedett az internálótáborok ellátásával.
1950. október 1. Egy vidéki gazdaság udvarán a szovjet parasztküldöttség egyik tagját hallgatják a munkaruhás fiatalok egy HSCS (Hofherr-Schrantz-Clayton-Shuttleworth Gépgyári Mûvek Rt.) traktor mellett. MTI Fotó: Mafirt
A gyerekek kis részének jutott csak meleg étel, a legtöbben mindössze kenyeret kaptak. A munkaterületre kiszállított ebédnél 423 gyerekre egy kanalat biztosítottak. Mosdási lehetőségük nem volt, de még ivóvízhez sem jutottak. Ez utóbbi problémát úgy oldották meg, hogy az egyik gazdaság felajánlott száz liter bort, amitől a gyerekek egy nagyobb csoportja lerészegedett. A harmadik napra úgy-ahogy rendeződtek a problémák, javult a gyerekmunkások ellátása, azonban a bérükből szemtelenül sok pénzt levontak az élelmezésért. A legmegrázóbb a történetben mégis az, hogy a déli határsáv aláaknázott területétől mindössze ötven méterre dolgoztatták őket, anélkül, hogy figyelmeztettek volna a veszélyre! Szinte csodával határos, hogy egyikük sem lépett taposóaknára. Vagy legalábbis nem küldtek a pártvezetés számára ilyen tragédiáról jelentést…
Többet ésszel…
A fékevesztett őrület tombolásában a józan paraszti ész néha átmeneti sikert aratott. A magyar parasztember leleményességére jó példa Bozsó Sándor kőteleki földműves története, aki azért hozott létre termelőcsoportot falujában, hogy apósát megmentse a kulák-bélyeg hátrányaitól. Első feladatként azt kapták, hogy vessenek harminc hold gyapotot, azonban kevésbé találták életszerűnek az elképzelést:
Van ezeknek eszük? Hát ennek a gyapotnak itt nincs hazája, meg ki fogja művelni, napszámost vegyek fel? Hiába mentem be a járáshoz, végül a tiszaföldvári téesszel elcseréltem a gyapotot tizenöt hold salátamagra. Ez csak jobb, mondták az asszonyok, mert magot ugyan nem hoz, de a salátát legalább megeszik a kacsák.
– emlékezett vissza Bozsó Pünkösti Árpád Kiválasztottak című könyvében. A leleményesség azonban itt nem ért véget. A salátát szánt-szándékkal az áradó Tisza közelébe vetették, és biztosítást kötöttek rá. A víz elvitte a termést, a biztosító pedig kártalanított.
Úgy kellett élni, hogy az ember eltáncoljon a sok hülye rendelet között.
– vonta le a bölcs következtetést a kőteleki termelőcsoport feje.
Alsóleperd, 1951. október 13. Nagy Istvánné és Bódis Anna gyapotszedőnők munka közben az Alsóleperdi Állami Gazdaságban. Magyar Fotó: Járai Rudolf
Fokozódó őrület
Hiába az újabb és újabb kudarc, 1952-ben meghirdették az öntözéses gyapottermelést, vagyis az ország amúgy sem túl nagy öntözött területeinek jó részén gyapotot kellett ültetni. Az elképzelés ezúttal sem volt hibátlan: az öntözéshez nélkülözhetetlen vizet ugyanis nem tudták eljuttatni a gyapotültetvényekre. A megfelelő csatornahálózat hiányát még oly módon sem tudták pótolni, hogy szállítóeszközökkel vitték volna a vizet a földekre. Sőt járművek hiányában a kísérletekkel megbízott állami gazdaságok felelősei arról sem tudtak számot adni, milyen állapotban van a beültetett szántóföld, ugyanis nem nagyon tudtak kijárni, ellenőrizni. Ennek ellenére 1952-ben Szkoblykov elvtárs utasításának megfelelően már kétezer holdnyi területen kellett öntözés alatt álló gyapotföldet létrehozni.
Kétezer katasztrális hold öntözött terület sorsa a népgazdaság számára nem közömbös. Ennek a területnek felhasználásából kikerülő termelvény – éppen az öntözés hatására jelentkező – minőségi és mennyiségi magas értéke következtében komoly értéket képvisel. Ezt a komoly tényezőt teszi kockára a megfelelő szakember, ellenőrzés, szervezés és tapasztalat hiányában ezeknek a területeknek az öntözéses gyapot termelésére való felhasználása.
– olvashatjuk Derera Miklósnak, a gyapottermesztésért felelős intézet vezetőjének megállapítását. A szakmai kifogások felsorolása után kijelentette, hogy sem ő, sem az intézet felelősséget nem vállalhat a meggondolatlan utasítás teljesítésére. Mindenféle előtanulmány, szakértelem és szükséges eszközök nélkül kezdték meg kétezer hold területen az öntözéses gyapottermesztést 1952 tavaszán.
Derera a forradalom után emigrált, és Ausztráliában letelepedve az egyik leghíresebb gyapotnemesítő szakember lett. Ő futtatta fel a szigetországban a gyapottermesztést, majd rendkívüli eredményeket ért el búzanemesítésben is. Megbecsült szakemberré vált ott, az ausztrálok sokat köszönhettek neki. Mi pedig sokat veszítettünk azzal, hogy az esztelen voluntarizmus nem hallgatott a józan észre, és elüldözött számos tehetséget.
Mezőberény, 1951. október 21. Szentkuti Pál, Schup Julianna és Vinter Rózsa kétkötényes szedési módszerrel szüretel a Mezőberényi Állami Gazdaság gyapotföldjén. MTI Fotó/Magyar Fotó: Bereth Ferenc
Az ámokfutás vége
Jellemző, hogy voltak olyan országrészek, ahol a legnagyobb vetésterületű növény a gyapot lett az 1952-es évben. A mohácsi járásban például a szántóföldek 5,2%-át, a villányi borvidéken 7%-át foglalta el. Mindehhez hozzátartozik, hogy a Rákosi-korszakban folyamatosan csökkent a megművelt területek aránya, míg az ipari növények vetésterülete 1953-ra az ötszörösére növekedett. Ennek eredményeképpen a népélelmezésben elengedhetetlen búza vetésterülete a háború előttihez képest 21%-kal csökkent. Mostohán kezelték a hazai mezőgazdaság egyik sikerágazatának tekinthető cukorrépa termesztést is. A gyapottermő területek növelésével a cukorrépa ültetvények erőteljesen zsugorodtak, és szorultak északi vidékekre. 1951 végén a Földművelésügyi Minisztérium Kísérleti és Propaganda Főosztálya javaslatára a cukorrépa nemesítés és minden ezzel összefüggő tudományos munka átkerült az Élelmezési Minisztérium hatáskörébe, jelentősen csökkentve ezzel a cukorrépatermesztés kísérleteinek presztízsét.
Ortutay Gyula naplójában megemlékezik arról, hogy Sztálin halála után élesen bírálták a korábbi évek agrárpolitikáját, és kiszámították, ha a gyapotvetés területén cukorrépát termesztettek volna, az árából kétszer–háromszor annyi sokkal jobb minőségű gyapotot tudtak volna behozni az országba, mint amennyit megtermeltek.
1953-ban végre le lehetett állítani a természetátalakítás esztelen programját, de az éghajlatidegen növények közül a gyapot tűnt el utoljára a termőföldekről. 1956-ig – egyre csökkenő mennyiségben ugyan – de még itt-ott felsejlettek a fehér pamacsok a kietlen őszi szántóföldeken.
Vezető kép: Ercsi, 1951. október 19. Dobai Lajosné, Juhos Mihály, Vörös Ferencné, az ercsi Dózsa Termelőszövetkezet dolgozói gyapotot válogatnak. MTI Fotó/Magyar Fotó: Kálmán Kata
Facebook
Twitter
YouTube
RSS