Az 1973-as olajárrobbanás nem hagyta következmények nélkül a vasfüggöny keleti oldalára szorult országokat sem, sőt a változásokhoz való alkalmazkodási képtelenségük miatt sokkal súlyosabban érintette a szocialista blokk államait, mint a Nyugatot. A viszonylagos jóléten alapuló kádári alku csődöt mondott.
Múlt héten olvashattak arról, hogy 1979 nyarán a pártállam drasztikus áremelésekre kényszerült, és ezzel lezárult az a korszak, amelyet máig előszeretettel neveznek „gulyáskommunizmusnak”. A tervutasításos szocialista gazdaság életképtelensége mellett nem voltak elhanyagolható tényezők a hetvenes évek közepén szétgyűrűző gazdasági világválság következményei sem, de mint olvashatták, elsősorban a gazdaságirányítás rugalmatlansága és a pártvezetés elvakult hite a szocializmus felsőbbrendűségében okozta az adósságállomány végzetes méretűvé duzzadását. És természetesen Fekete János hitelpolitikája.
A nemzetközi helyzet fokozódik
Miközben az áremelkedések hivatalos indoka az 1973-as olajválság begyűrűzése volt, addig már egy újabb energiaválság borzolta a kedélyeket a nagyvilágban. Az Egyesült Államokban egy súlyos reaktorbaleset történt a Three Mile Island-i atomerőműben, amely megrendítette az atomenergiába fektetett bizalmat, így újra növekedett a kereslet a nyersolaj iránt. Közben Irán és az USA között lefagyott a diplomáciai kapcsolat miután egy iszlamista fordulatot követően Teheránban túszul ejtették az amerikai követség munkatársait. Több hónapig tartó sikertelen túsztárgyalásokat és több balul végződő szabadítási kísérletet követően, az Egyesült Államok súlyos presztízsveszteséggel zárta az ügyet – Carter a következő választásokon bele is bukott a diplomáciai fiaskóba. Az energiaárakra azonban nem a követségi dráma, hanem az iráni kormányzat ellen elrendelt amerikai embargó volt hatással. Az Egyesült Államok zárlat alá helyezte a perzsa ország olaját, és elzárta saját magát a közel-keleti folyékony aranytól. Időközben kirobbant a nyolc évig tartó irak–iráni háború is, és az ázsiai katonai válság betetőzéseként a Szovjetunió megszállta Afganisztánt.
Az amúgy is gazdasági nehézségekkel küzdő Szovjetunióra fokozott terhet rótt az afgán területek katonai megszállása, így csökkentették a szatellitállamok számára szállított kedvezményes árú olaj mennyiségét. Magyarország korábban jelentős dollárbevételhez jutott a szovjet olaj viszonteladásából: évente 300 millió USD hasznunk származott abból, hogy a felesleges olajat feldolgozva vagy nyersen továbbadtuk a világpiacon. A nyolcvanas évek elejétől elestünk ettől a bevételi forrástól: bár a hazai szükségletet változatlanul fedezte a beérkező orosz nyersanyag, kereskedni már nem tudtunk vele.
Olajválság újratöltve
1981-ben Paul Volcker, az Egyesült Államok központi bankrendszerének (Federal Reserve System, FED) új elnöke egyik napról a másikra közel a duplájára emelte a rövid lejáratú hitelek kamatát, vagyis a jelentős adósságállománnyal rendelkező országok – így hazánk is – még nehezebb helyzetbe kerültek. A sokat emlegetett adósságspirál – vagyis az a csapdahelyzet, amikor a felvett új hitelek a régebbiek törlesztését fedezte – begyorsulóban volt. Általánosságban elterjedt vélekedés szerint a mélyülő válság legfőbb okaként azt a rövidlátó pénzügyi politikát lehet tekinteni, amelynek során a pártállam nem beruházásokra, fejlesztésekre fordította a felvett hiteleket, hanem kamatfizetések emésztették fel az újabb és újabb dollármilliókat, ezt megelőzően pedig a gazdasági teljesítőképességet meghaladó életszínvonal fenntartására költötték a pénzt.
A legújabb kutatások erősen árnyalták ezt a sematikus álláspontot. Valójában az adósságállomány mértéktelen felszaporodásához a Magyar Nemzeti Bank Fekete János által irányított (tudatosan) rossz árfolyampolitikája számottevő mértékben járult hozzá, valamint nem lehet számításon kívül hagyni azt a külkereskedelmi korrupciós hálózatot sem, amely az eladósodás döntő tételét kitevő külkereskedelmi hiányt évről évre „újratermelte”. Az 1979-es második olajsokk éppen ez utóbbi visszaélések előtt nyitott újabb távlatokat.
A szervezett bűnözés gyökerei
Miután Magyarország elesett az olcsó szovjet olaj eladásából származó bevételektől, lehetőségként adódott az Egyesült Államok által elrendelt iráni olajembargó kijátszása. Hazánk már a hatvanas évekre világelső lett egy speciális külkereskedelmi ügylet, a közvetítő kereskedelem, vagyis a reexport bonyolításában, amely eredetileg ideológiai célokat szolgált (illegális pártámogatás, COCOM-lista kijátszása), idővel azonban rátelepült egy korrupciós kapcsolatrendszer, amely a kétpólusú világ sajátos környezetét kihasználva saját zsebre kezdett dolgozni – megtévesztve a pártvezetés egy részét is. Ezt a bejáratott tevékenységet és a pénzügyi életben kiépített kapcsolatrendszerét felhasználva Fekete János betessékelt egy amerikai olajvállalatot a magyar piacra, amely hazánkon keresztül tudta megvásárolni a saját kormánya által tilalom alá helyezett iráni ásványkincset.
Az embargó kijátszása a hidegháború idején mindennapos gyakorlattá nőtt, a hazai külkereskedelmi vállalatok legfelsőbb vezetése pedig jól profitált belőle. Csúszópénzekért cserébe üzletszerűen kötöttek veszteséges megállapodásokat, amelyeknek során a reexportra szánt terméket a magyar állam drágábban vette meg, mint amennyiért továbbadta azt egy harmadik félnek. Az iráni olajat is 10 %-os árkülönbséggel továbbítottuk Amerika felé, csak éppen a vételi ár volt a magasabb. Egy évtizeden keresztül csordogált a perzsa olaj Magyarországon keresztül a tengerentúlra úgy, hogy minden dolláron 10 centet veszítettünk. A felhalmozott kár természetesen a magyar gazdaságot terhelte, dollárszázmilliókkal károsítva meg a társadalmat. Bár jelenleg nem állnak rendelkezésünkre pontos számítások arra vonatkozóan, hogy a külkereskedelmi hiány mekkora hányadát lehet a veszteséges reexport kontójára írni, de azt tudjuk, hogy a fent említett egyetlen olajügylettel okozott kár számszerűsíthető – és egyben töredék – része az 1989-es költségvetési hiány 40%-ára rúgott.
Az ilyen és ehhez hasonló gazdasági visszaélések a rendszerváltoztatás utáni szervezett bűnözés előképének tekinthetők. A posztkommunista hálózatok nemcsak a politikai és a gazdasági életbe ágyazódtak be, de szervezett alvilág jelentős részét is uralták.
Budapest, 2004. január 29. Haladó kormányzás – stratégiák a XXI. századra címmel kétnapos nemzetközi konferenciát rendeztek a Corinthia Grand Hotel Royalban. A konferenciát Lévai Katalin, az esélyegyenlõségért felelõs tárca nélküli miniszter nyitotta meg. A képen balról: Fekete János pénzügyi szakember, Nagy Frigyes, az MSZP mezõgazdasági tagozatának vezetõségi tagja és Szekeres Imre, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára. MTI Fotó: Soós Lajos
Csöbörből vödörbe
A hetvenes évek mindkét olajárrobbanása érzékenyen érintette Magyarországot. A szakirodalmi elemzések úgy fogalmaznak, hogy a keleti blokk országai közül hazánk gazdasága volt a leginkább nyitott Nyugat felé, de ez valójában sokkal inkább fokozott kitettséget, kiszolgáltatottságot jelentett. A CIA a nyolcvanas évek második felében készített egy részletes üzleti elemzést a szatellitállamok belső gazdasági környezetéről, amelyben megállapította, hogy Magyarország a leginkább „befektetőbarát” állam a térségben. Ez annyit jelentett az ő olvasatukban, hogy tőlünk lehetett a legnagyobb mértékben kivinni a profitot, hiszen semmiféle protekcionista önvédelmi biztosítékot nem iktattunk a jogszabályi háttérbe.
Az IMF által ránk erőltetett diktátum váltotta fel a kádári kényszerpaktumot, felszabadítva piacainkat az új gyarmatosítók előtt és tovább rombolva versenyképességünket. Míg a leköszönő kommunista rezsim saját mulasztásainak és visszaéléseinek felelősségét a magyar emberek nyakába igyekezett varrni azzal a hazugsággal, hogy az eladósodás oka a társadalom túlfogyasztása volt, addig a helyükre lépő új világuralmi struktúrák (Világbank, IMF, multinacionális befektetők) azzal a csúsztatással csaltak lépre, hogy a szocializmusból ránk maradt iparvállalatok szinte kivétel nélkül elavultak, életképtelenek, így felszámolandók. Nem szabadságot és jólétet akartak hozni számunkra, hanem piacot szereztek éppen azokkal a technikákkal, amelyekkel a harmadik világ országait taszították vissza a gyarmati létbe néhány évtizeddel korábban.
Csöbörből vödörbe kerültünk, és ennek következményeit a mai napig isszuk, hiszen a privatizációk során ellehetetlenítették annak lehetőségét, hogy nemzeti kézben maradhassanak ágazatok, versenyképessé tehessük azokat a vállalatokat, amelyek alkalmasak lettek volna erre a nemzetközi piacokon is. Gazdasági kiszolgáltatottságunk nem szűnt meg a szovjetek kivonulásakor, sőt a rendszerváltoztatás utáni években a nemzeti vagyon idegen kézre játszásával még nőtt is.
Budapest, 1979. október 4. C. Bernard Jacobs (b), a National City Bank of Minneapolis amerikai pénzintézet elnöke, Juhar Zoltán, a belkereskedelmi minisztérium államtitkára és Fekete János (j), a Magyar Nemzeti Bank alelnöke beszélgetnek a fogadáson, melyet a National City Bank of Minneapolis a közeljövőben tervezett budapesti fióknyitás alkalmából tartott sajtótájékoztató után adott a Hotel Duna Intercontinentalban október 4-én. MTI Fotó: Fényes Tamás
Facebook
Twitter
YouTube
RSS