Búcsú a baráttól

Furcsa, de amikor elveszítünk egy közeli barátot, egy családtagot, szerelmünket, akkor mindig egy kicsit magunkat is sajnáljuk. Elveszítünk magunkból egy darabot, egy részt, amely magába foglalja emlékeinket, szeretetünket, álmodozásunkat. Most megint kevesebbek, kevesebb lettem, hogy elment 91 éves korában Nagy József Mihály iparművész, festő- és kollázsművész. Csaknem hatvan éven keresztül voltunk barátok, küzdőtársak, eszmetársak. Kunsági, kiskunhalasi ember volt, nyakas, egyenes, szókimondó és nagyon kitartó. Nem véletlenül nem feküdt be egyetlen rendszernek se, ami miatt még egy Munkácsy Mihály-díjra sem érdemesítették. Tehetségéből élt, nagyra tartották, kortársai elismerték.

Én Józsi bácsinak hívtam, ő engem Pista bácsinak. Volt ebben valami huncutság, egyfajta bátya–öccs viszony, a bölcs tanár és a mellette felnövő diák kapcsolata, amelyet átlengett a tisztelet, a szeretet és a megbecsülés. Jó barátai tizenkét évvel ezelőtt életműkönyvet állítottak össze róla (Somogyi F. Anikó művészettörténész: Nagy József Mihály, Kairosz Kiadó, 2010.), amelybe írt Fekete György belsőépítész, Schrammel Imre keramikus mester és jómagam. Főiskolai társak voltak az Iparművészeti Főiskolán, együtt is diplomáztak. Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia egykori elnöke – két éve már ő is a mennyországban építkezik – így írt róla:

…1931 táján a valami okból, tétlenségre ítélt instrumentumok – aranyak, vasak, vásznak, papírok – nagygyűlést tartottak és petícióval fordultak a Sorsok Irányítójához: Küldj nekünk embert, aki nem dogmatikus válogatós, hanem valóban képes a választásra.

Válaszul pedig Nagy Jóska érkezett a lét mezejére, hogy megrázkódtatásoktól sem mentes szakmai sorsában segítse egységesíteni a széthulló lehetőségeket. Műfaji hovatartozás? Nincs jelentősége. Stíluskötöttség? Avult fogalom. Csak minőség van és minőség hiánya. Vérbeli ars poetica kimondva és kimondatlanul.

Milyen baráti szavak ezek és micsoda szövetség. Hát ilyenek voltunk. Ma is azt gondolom a zseniálisan rajzoló Jóskáról, hogy ötvösnek, fémművesnek, grafikusnak, festőnek egyszerre lenni nemcsak születési adottság, hanem a munkásember bravúrja is, mert képes volt mentesülni a szakmák erőltetett kalodáinak vállalásaitól. Ez volt Nagy József Mihály, egy istenáldotta tehetség.

Schrammel Imre, a keramikus mester egy nemzedék nevében alkotott véleményt:

…az 1950-es évek elején indult művészgenerációnak egy abszurd korszak minden terhét viselnie kellett. Egy hibás ideológia alapján szervezett rendszerben tulajdonképpen kényszerpályára került a művészet és a művészetoktatás is. Közismert, hogy a képzőművészek milyen ideológiai kényszerzubbonyban alkottak.

Az ipar- és képzőművészek is megharcolták a magukét. Schrammel finoman fogalmazott. Hiszen az alkotói munka egy véres Rákosi-diktatúrában, egy forradalmat és szabadságharcot leverő Kádár-rendszerben zajlott, miközben folyt a megtorlás. Jóska nem volt az ijedős fajta. A nemzetközi hírű Borsos Miklós szobrászművész mellett dolgozott tanársegédként az Iparművészeti Főiskolán. Borsost azonban politikai okokból 1963-ban kirúgták, utána Nagy József Mihály lett a tanszékvezető tanár, tanársegédi fizetéssel. De nem sokáig. Tanmenetet kértek tőle, mire azt válaszolta, hogy az nem megy, mert mind a tizenöt diákjával másképpen foglalkozik. Ezt az igazgatóság nem fogadta el, felmondott. A művészetben útkereső volt, az első modern magyar iparművészeti kiállítást Fekete Györggyel, Schrammel Imrével a Csók Galériában rendezték meg 1958-ban. Miután meg kellett élni, egymás után készítette a nagy intézményekbe, szállodákba a sajátos stílúsú üvegbetétes, domborműves ajtókat, fémcsillárokat, színes, vörös világító testeket. Jelentős művészeti értéket jelent a Magyar Rádióba készült bejárati fém-üveg rács. Idősebb korában tért vissza újra a grafikához, festészethez, szerelméhez, a kollázshoz. Ezen a területen komoly munkát végzett, hatalmas kollekcióval.

Először a hatvanas évek elején találkoztam vele a Svábhegyen, egy nyári napon, Soltész György iparművész barátom Cinege úti műtermében. Az előkertben egy rögtönzött homokdombon hatalmas rézlemezt formázott fakalapáccsal. A falat beborító relief Pécsre készült, az Orvostudományi Egyetemnek. Jóska piros-fehér-zöld melegítő nadrágban, félmeztelenül dolgozott – később tudtam meg, hogy többszörös országos gátfutó bajnok volt –, fejével felém biccentett, s folytatta a munkát. Majd odaszólt Gyurkának: “kínáld meg a barátodat a kondérból egy kis marhapörkölttel és egy pohár keceli vörös borral”. Innen datálódik a barátságunk.

Abban az időben fontosak voltak a barátságok. Dolgoztunk, alkottunk és éltük zárt társasági életünket. Nem volt televízió, nem lehetett utazni, vasfüggöny volt és nyiltan beszélni nem volt ajánlatos. Különleges társaság gyűlt olykor össze. Mi, irodalmárok, Szentmihályi Szabó Péterrel, feleségeinkkel együtt alkottunk egy párost, mellénk csapodott Csutorás Csaba, hétszeres országos bajnok a 100 méteres síkfutásban. Míg Szabados Árpád grafikus-festőművész, Soltész György, Nagy József, Majoros János és felesége keramikusok, Soproni Gyuriékkal vitatkoztunk a művészetről, az irodalomról, a történelemről, a Nyugat szabadságáról és egyben dekadenciájáról, a kommunista tömb zártságáról, fafejűségéről. Nem gondolhattuk, hogy egyszer ennek vége lesz. A beszélgetéseket tartalmasabbá tette az evés, a közös kortyingatás. Nálunk, a Sváb-hegyen gyakran bográcsoztunk, tüzet raktunk, szalonnát sütöttünk, boroztunk, pálinkáztunk. Olykor Soltész Gyurinál jöttünk össze egy kis halászléfőzésre. Jóska kitűnően főzőtt. Tőle tanultam, hogy a kockára vágott disznó- vagy marhahúst nem a hagymára kell tenni, hanem csak simán a forró zsírba. S addig kell forgatni, amíg a hús megfehéredik, ettől lesz pörkölt. Utána jöhetnek a további finomságok. A kunsági homokdombok pásztoraitól tanulta. De kimentünk Óbudára is Szabados Árpiékhoz, ahol édesapja, Laci bácsi evangélikus parókiáján igencsak jól éreztük magunkat. Így teltek az évek, amikor a hetvenes évek végén, egy disznóvágás után, csülökpörköltös vacsora után és borozás közben – Cziráky József (gróf Cziráky) híres atlétaedző hozta a disznót – Nagy Jóska barátom felfedte féltve őrzött titkát. Arról beszélt, hogy 1956-ban, iparművészeti főiskolásként Fekete Gyurival fegyveresen részt vett a forradalomban, Szabó bácsinak segítettek a rendfenntartásban.

Jóska volt az a fehér ballonkabátos fiatal férfi, aki október 25-én, a véres csütörtökön a Parlament előtt, a Kossuth téren többekkel egy szovjet tank tetején állva lengette az óriási magyar nemzeti színű lobogót. A fotó akkor bejárta a világsajtót. Nem sokkal később kezdődött az ávósok iszonyú vérengzése, a békés tüntetők lemészárlása. Nagy Jóskának szerencséje volt, mert később nem tudták beazonosítani. Először a tank mögött, majd a bronz oroszlánok mellé bebújva, sértetlen maradt. Amikor elkezdődött a megtorlás, keresték a forradalmárokat; a főiskola egykori tanárának, a kommunista Redő Ferenc festőművésznek köszönhették, hogy megúszták, mert igazolta tanítványait. Nagy Jóskáról, a Kossuth téri vérengzésről pár éve egy félórás dokumentum-játékfilmet készítettünk.

Ettől kezdve barátságunk is szorossabbá, tartalmassabbá vált. Amikor a rendszerváltás után lekommunistáztak, le akartak járatni a valódi kommunisták, liberálisok, a régi nómenklatúra harcosai mint televíziós újságírót, akkor mondta nekem nagyon komolyan: Pista bácsi, neked jogod van jobboldalinak lenni. Apádnak a kommunisták államosították a gyárát, elvették a vagyonát, téged származásod miatt csak harmadszorra vettek fel egyetemre. Miért ne lehetnél nemzeti?

Beszélgetni élete utolsó heteiben is jó volt. Mindenre emlékezett, amire kellett. Szokásunkká vált, hogy amikor kimentem Rákosszentmihályra a műtermébe, akkor először az asztalra előkészített gyertyát gyújtottuk meg, Soltész Gyurira emlékeztünk. Mi hárman egyek voltunk, a legnehezebb időkben is kiálltunk egymásért.

Gyuri, a nagy designer a rendszerváltást nem tudta megérteni. Nem tudod beilleszkedni az új világba. Idegennek érezte magát benne, végül feladta, immár tizenhat éve. Ezt sohasem értettük meg.

Persze tudomásul kell venni, hogy az emberek születnek, meghalnak, csak éppen nehéz elfogadni. Jóskával hittünk abban, hogy akire erősen gondolunk, annak lelke itt is van közöttünk. Alkotásaik a házamat díszitik, velem vannak. Mostantól olykor két gyertyát kell meggyújtanom.   

A fehérballonos címmel megjelent dokumentumfilmet ide kattintva nézheti meg.

Előre eltervezett tömeggyilkosság volt az ’56-os Parlament előtti sortűz? Könnyen elképzelhető. Az ismert eseményeket egy oknyomozó újságíró, Stefka István szemszögéből, teljesen új megvilágításban láthatja a néző. A háttérben feltűnik a KGB, és egy előre eltervezett megszállás. Rendezte: Stefka István, írta: Csurka Dóra