Búcsú a Fekete párductól

Míg a világ boldogabbik felén élő emberek hazájuk nemzeti csapatának szurkolnak a brazíliai világbajnokságon, addig nálunk, a valamikori, már régen letűnt Futbóliában gyászolnak az emberek. El kell búcsúzunk a legendás Fekete Párductól, Grosics Gyulától is, aki – ki ne tudná – Aranycsapatunknak kapujában állt. Nem csupán álldogált, ő volt az elsők egyike, aki szakított a „vonalkapus” hagyománnyal, ha kellett kifutott a csatárok elé, utolsó védőt játszott, söprögetett. Ez akkor még nem volt szokás.

G. M. – Pestisrácok.hu

Papnak készült, végül futballista lett. Korszakos kapussá vált, még akkor is, ha sokan az ő nyakába (is) varrták az ’54-es berni vereséget (jogtalanul), egy olyan társaság tagja, amely örökre történelmünk részévé vált. Nem csupán a futballról van szó. Olyan korszakban adtak ők reményt, boldogságot az elnyomott, háborúból diktatúrába „szabadított” népnek, amely jórészt élhetetlen volt. Egy olyan rendszert tették játékukkal, közös sikereinkkel mégis élhetőbbé, amely nyomorba döntötte, internálótáborokba záratta, felakasztatta jeles tagjait. Ezért is jelentett többet egy futball-együttesnél az Aranycsapat, ezért lett már jelenében mítosz, s ezért is fordult 1954-ben az aranyfiúk ellen a nép egy része, veszett, elfojtott dühvel, amikor „csak” ezüsttel tértek haza Svájcból, toronymagas esélyesként elbukva a vébéfinálét. Sokkal többek voltak futballistáknál. S nem érdemelték meg a gyűlöletet. A játékosok még öregkorukban is szomorúan beszéltek az elbukott világbajnokságról és a szurkolók dühéről, fájdalmáról.

Később jött ’56 s az ország és a csapat is kettészakadt. Puskás Ferencék mentek, Grosics Gyuláék itthon maradtak. Mehetett volna ő is külföldre, de Magyarországon folytatta, jutalmul hosszú időre eltiltották – csencselt, ahogyan akkoriban mindenki, aki külföldre mehetett (ha meg- és nem csak túl akart élni) –, kellett egy bűnbak. Megtalálták, példát statuáltak. Csak később nyert bűnbocsánatot, de a rendszer Honvédjában már nem védhetett.

Bár Grosics talán sohasem volt annyira népszerű, mint Puskás Ferenc, vagy Kocsis Sándor, de erre kapusként esélye sem lehetett. Főleg nem egy olyan válogatottban, amely nem védekezéséről, hanem támadójátékáról volt híres, s amely tényleg megtanította futballozni a világot. Amely hazánkban – ha a futballról, s az egykori Futbóliáról beszélünk – meghaladhatatlan és felülmúlhatatlan lesz örökre. Grosics talán árnyékban volt, ennek ellenére elképesztő, s ma már el sem képzelhető szeretet és rajongás vette körül. Igazi egyéniség volt – a pályán és a pályán kívül is.

Az utódok aztán szépen lassan elfelejtettek focizni, a labdarúgás Magyarországon végtelenül pejoratív fogalommá vált, előbb a vébéérmeknek intettünk búcsút, aztán már a vébének is. Grosics Gyulának sem adatott meg, hogy még egyszer utoljára megcsodálja nemzeti csapatunkat a futball legnagyobb ünnepén, ahogyan a Himnuszt éneklik. Fájó, ennél csak szomorúbb az lehet, hogy mi, fiatalok, középkorúak, s idősebbek sem lehetünk ebben biztosak.

„A barátom marad örökre. Együtt éltünk át szép sikereket és kudarcokat. Mindig lehetett rá számítani – mondta róla egykori csapattársa, Buzánszky Jenő. – A napokban kórházban volt, és mondta, hogy nem tud jönni Berlinbe velem. Reméltem, hogy felgyógyul, hazamehet, és megint mehettünk volna ünnepségekre, baráti összejövetelekre. Ennek a közös útnak most vége”. Szegény Jenő bácsi egyedül maradt – a társak már mind elmentek. Sohasem felejtjük őket.

Grocsis Gyula 1926. február 4-én született, s szülővárosában kezdte futballkarrierjét. 1947-ben a fővárosi MATEOSZ-hoz, majd a Bp. Honvédhoz került, pályafutását Tatabányán fejezte be. A kispesti csapattal három bajnoki címet nyert. A válogatottban 1947 és 1962 között 86 alkalommal védett, megjárt három világbajnokságot (1954, 1958, 1962), az elsőn ezüstérmet szerzett. 1952-ben olimpiai bajnok lett. Pályafutása befejezése után edzősködött, dolgozott Tatabányán, Salgótarjánban, a KSI-nél és Kuvaitban is. Később a Bp. Volán elnöke volt.