kampány
Callidus: Lenéznek ám téged, nem tudtad?
Fogalmam sincs, hogy a 2018-as sorsdöntő választás előtt miről írhatnék, mi olyat mondhatnék, amit mások még nem mondtak el, talán érthetőbben is, mint én? A realitás ismételgetése lassan közhelybe fordul, a többségnek csömöre van már a kampánytól, a politikától, elég volt, gondolják, sokan ki is mondják, csak lennénk túl rajta – mintha mindegy volna, hogyan végződik. Egyesek fütyülnek az egészre, mások szoronganak kissé, de bizakodnak, megint mások pedig remegnek a hatalomért, ígérnek fűt-fát, a „szar-szappan-szalámi” koalíciónak semmi sem drága, s mondják, szegény ember az, aki még ígérni sem tud. De kik azok, akik bedőlnek, mindig bedőlnek, még mindig, azok után is, amit ez a nemzet végigélt a szocialista kormányok alatt, s pláne azt megelőzően, a rendszerváltozás előtt? Másodosztályú ígérgetőbajnoksággal komolytalankodik az ellenzék
Új korszakot nyitott az ellenzék a kampányígérgetésben, hiszen a jelöltjeik mindenekelőtt azt ígérik meg, hogy ők az esélyes jelöltek, a legesélyesebb jelöltek, illetve a győztesek jelöltjei. Ebben a furcsa álomvilágban elegendő, ha esélyes képviselők jutnak be a parlamentbe, és máris felvirágzik az ország, ahol egyébként a rendszerváltoztatás óta messze legmagasabb reálbérek teszik már-már elviselhetetlenné az életet. Ezen felül a teljes ellenzéki mezőny igazságügyi szakembernek is mutatkozik, hiszen bárminemű eljárás híján is megígérték már kormánypárti politikusok bebörtönzését, habár az kétségtelen, hogy ez azért emberségesebb a például haladó újságírók által szintén beígért akasztásoknál. És azért akad itt néhány hagyományosabb ígéret is, amelyeknél csak az mókásabb, hogy miből szeretnék megvalósítani azokat.