A baloldal becsülete

Az ellenzéki pártoknak leggyakrabban azt vetik a szemükre még saját szavazóik is, hogy ha egy választást képesek lennének megnyerni, a kormányzással már meggyűlne a bajuk. Azt sem tudnák eldönteni, ki menjen be előbb az ajtón, nem hogy azt, ki üljön az asztalfőre. De lehet-e csodálkozni, amikor ezek a pártok nem évekre, hanem napokra előre sem tudnak tervezni.

Európai parlamenti kampány van,

ez, ha másból nem is, abból feltűnhetett az ellenzéknek, hogy volt és lehetséges bizottsági elnökök, különböző magyarellenes politikusok és Judith Sargentinik kiakasztják az egy évtizedre jutó budapesti látogatások átlagát. Kampányban pedig a politika sajátja már csak az, hogy a nemzeti és állami ünnepekből rendre kampányeseményt csinál. Ezt választóként lehet ellenezni, politikusként viszont érdemes kihasználni, különösképpen, amikor tényleg alig egy hónap választ el minket a megmérettetéstől.

Az ellenzéket azonban a politika vélt és valós szabályai kevéssé aggasztják.

Szánalomra méltó érzékkel döglesztik szíven egymást a lehető legrosszabb időpontokban például még meg nem nyert kerületek elosztásával, nemlétező előválasztások nyerteseivel, olyan, a kellő pillanatban közzétett hangfelvételekkel, amelyen a DK-sok tintásnak vagy LMP-snek csúfolják egymást, vagy - a kedvencem - ellenkező értékrendű és világnézetű választók lepatkányozásával. Utóbbiról kollégáim után sok újat már én sem tudnék írni, ezért csak annyit: remélem, Bangónét nem csak emberileg, hanem nyelvtanilag is végighurcolják azon a bizonyos kétharmadokkal kikövezett úton, ha már - hogy pontosan idézzem a képviselő asszonyt - a patkánytéma "felhozódott" és valaki "megbántódott". Finoman megjegyzem: a szenvedő szerkezet a gyakorlatban (sőt, szó szerint) május 26-án fog csak igazán jól jövődni, amikor a következő választás is elveszítődik. De visszatérve a kampányhoz:

május elseje talán az utolsó olyan alkalom az európai parlamenti választások előtt, amikor a pártok viszonylag szervezett keretek között egyszerre sok emberhez juttathatnák el az üzeneteiket

, közben pedig élőben is találkozhatnak a választóikkal. Márpedig erre az ellenzéknek soha nagyobb szüksége nem volt még, hiszen úgy elszakadtak a magyar szavazóktól - még a sajátjaitoktól is -, hogy már a sztratoszférában sincsenek. Persze, a távolság csak távolságot szül, így ezt a találkozást minél tovább odázzák, annál kevesebb esélyük lesz megszólítani bárkit. Feltéve, ha lesz mivel, egyelőre ugyanis, semmilyen érthető, világos üzenetet nem képviselnek. Ha nincs program, nincs is mit betartani, és valljuk be, mennyivel könnyebb így kontárkodni. A programnélküliség évek óta tartó spiráljában azonban május elsejére valahogy mindig összeszedték magukat. Különösen a szocik, akik minden évben arról beszélnek, hogy a majálisban a baloldaliság és az európaiság egyszerre ölt testet. Náluk egy nagyszínpadra meg egy sörsátorra mindig futotta, néha egy Molnár Gyulának puszit dobó Gyurcsányra is. Éppen ezért van abban valami keserédes romantika, hogy a május elsejei programját a Jobbik tette közzé elsőként és

menetel úgy az egyszeri proletárok útján, mintha nem lenne holnap.

Persze valódi, mármint európai parlamenti programot a Jobbik sem tud majd felmutatni május elsején (az összejövetelbe az élő csocsón és szumón kívül politikailag egy Saller felvétel meg egy Sneider-Puzsér-Jakab-Gyöngyösi-Stumpf András kerekasztal fér majd bele), és a rendezvény nyilvánvalóan a vidéki fórumokra is utaztatott aktivistáikon kívül túl sok embert nem fog érdekelni. De nekik nem is ez számít. Csak az, hogy

a kommunisták “becsülete” legalább megmarad.