Deák Ferenc húsvéti cikke

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után tizennyolc évig tartott a megtorlás, az üldöztetés, a magyar alkotmányosság semmibe vétele a Bach-korszakban, az abszolutizmus és a deáki passzív rezisztencia a Habsburgokkal szemben. Deák Ferenc politikusként a reformországgyűléseken a liberális ellenzék első embere volt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a Batthyány-kormány igazságügy-minisztere. A szabadságharc bukása után ő volt a passzív ellenállás vezéralakja.

Az osztrákokkal szembeni több mint másfél évtizedes ellenállás nemcsak kimerítő volt, de hasztalanná is vált, mert a magyar gazdaság, ipar háttérbe szorult, az ország alig fejlődött, a magyar politikai elit lassan kiszorult a hatalomból. Ekkor döntött úgy Deák Ferenc, hogy a magyarság, Magyarország érdekében megírja a húsvéti vezércikkét 1865. április 16-án (159 éve) a Pesti Naplóban. Ez volt az első nyilt tapogatózás, kísérlet az osztrák uralkodóházzal való megegyezésre a magyar érdekek mentén.

Történelmileg is alkalmas volt ez a pillanat, mert Ausztria nehéz helyzetbe került Poroszországgal szemben, ami végül a kisnémet egyesítési folyamattal, a königgrätzi csatában az osztrákok ellen a porosz győzelemmel befejeződött. Ferenc Józsefnek szüksége volt már ekkor egy erős szövetségesre és nem egy ellenálló, felkelésre mindig kész Magyarországra, így kapóra jött Deák Ferenc húsvéti vezércikke, amelynek minden pontja a leendő, alkotmányosan megválasztott királlyal való megegyezést kereste.

Érdekes a cikk születésének körülménye, amelyet Salamon Ferenc újságírónak, történésznek mondott tollba Deák Ferenc, aki szokásához híven az Angol Királynőben (fogadó–szálloda) szállt meg. Salamon erre így emlékezik:

Barátságosan, de komolyan fogadott, rágyújtatott velem is a szokott kabanoszára… Azonnal munkához láttunk. A belső szobából kihoztuk közös erővel a Corpus Juris (Magyar Törvénytár) két kötetét… a diktálásra azért szemelhetett ki éppen engem, hogy a Pesti Naplóban névtelenül megjelenő cikk írójának kilétét ne tudják meg azonnal. Meg aztán a Corpus Juris-ban való netaláni keresgélésekben valaki segítségére lehet olyan, kinek históriai tanulmányainál fogva van egy kis jártassága benne… A húsvéti cikket Deák szóról-szóra diktálta nekem húsvét szombatján reggel 9 órától csaknem délután 3-ig…

Deák annyira fontosnak érezte a vezércikk időbeli megjelenését, hogy nem engedte magát zavartatni, senkit sem fogadott, még az erősen ajtón kopogtató gróf Andrássy Gyulát (a kiegyezés első miniszterelnöke, az Osztrák–Magyar Monarchia második közös külügyminisztere) sem, akit erősen kedvelt emberileg és politikailag is.

Andrássy Gyula (1848)

Annyit itt még megjegyzek, hogy Andrássy Gyula, a szabadságharc bukása után halálra ítélt és száműzetésben élt gróf Deák Ferenc követője volt, és a kiegyezést előkészítő tárgyalások, az úgynevezett „Hatvanhetes bizottság” elnöke, kiemelkedő szereplője. Nem véletlen, hogy Mikszáth Kálmán így ír a két hazafiról:

Andrássy Gyula gróf csúcsa volt a magyar úri nobilitásnak és a magyar szellemnek. Ha Deák Ferencz a magyar paraszt inkarnácziója, azoknak összes bölcsessége egy fejben, Andrássy a magyar úr finomsága, charme-ja és szeretetreméltósága desztillált alakban. Nagy úr tudott lenni, a nélkül, hogy gőgös legyen, mindenkit megnyert, sőt megigézett, a nélkül, hogy leereszkedőnek látszanék.

De térjünk vissza Deák Ferenc sorsdöntő húsvéti cikkére. A haza bölcse, a nemzet prókátora – így is nevezték őt – írásában történelmi visszatekintéssel bizonygatta a magyar rendek és a Habsburg-uralkodóház együttműködésének gyümölcseit, aminek időleges megszűntét mindig egy-egy uralkodó szegte meg. Példának hozta:

Alig volt szomorúbb korszak Magyarországra nézve, mint azon tizenegy év, mely az 1681.-iki országgyűlést megelőzte. Nem említve a vérontást, egyes személyek politikai és vallási üldöztetését (nyilván a Zrínyi Péter- és Frangepán Ferenc-féle összeesküvésre, kivégzésükre gondolt, vagy Zrínyi Ilona, Munkács vára védőjének ellenállására, Thököly Imre üldöztetésére – a szerk.) emeljük ki, hogy ezen idő alatt az ország alkotmánya hatályon kívül tétetett s az ország idegen helytartónak kormányzatára bízatott.

Majd Deák Ferenc azzal folytatta, hogy „I. Leopold (Lipót) maga volt az, ki az alkotmány elleni rendeleteket megszüntette, s az 1681.-ki országgyűlésen az ország rendeivel együtt ismét teljesen és sértetlenül visszaállította a magyar alkotmányt”. Aztán további példákkal bizonyítja Deák a megegyezések szükségességét. Érdekes, hogy az 1848-as első független, „forradalmi” magyar kormány igazságügy-minisztere egy szót sem szól a Rákóczi-szabadságharcról, a magyarság kudarcba fulladt függetlenségének kivívásáról. Egyszerűen egy XVIII. század eleji véres belháborúnak hívja. A szatmári békét (1711.) üdvözlendőnek tartja, mert ez a békekötés ismét biztosította az ország alkotmányosságát. Akkor még Deák megemlíti Mária Terézia uralkodását:

„…és e békekötés után tizenkét esztendővel a magyar nemzet önkényt, szabad akaratából átruházta a trónöröklési jogot a Habsburg ház nőágára. Mi valóságos jele annak, hogy a bizalom és ragaszkodás a nemzet és az uralkodóház között ismét helyreállott.

Eljut írásában a pragmatica sanctióig (1723), amely nélkül szerinte a birodalom széthullott volna. Az akkori magyar rendeket az a felismerés vezette, hogy sem Erdély, sem a Magyar Királyság nem képes egyedül megvédeni magát a külső hatalmak, kivált a törökök ellen. Ez a pragmatica sanctio viszont újabb 200 esztendőre összekapcsolta Magyarország és Ausztria sorsát, és a jogi alapja lett az 1867. évi kiegyezésnek is. Mindenesetre ennek megkötése azt jelentette, hogy Mária Teréziának és az utána következő Habsburg uralkodóknak is be kellett tartaniuk Magyarország törvényeit és alkotmányát. Ez nem mindig sikerült.

1848-49 Batthyány-kormány

Deák Ferenc húsvéti cikke tehát a megalkuvás, a belenyugvás, a béketeremtés cikke, vagy az egyetlen észszerű cselekvés a magyar nemzet megmentésére a túlhatalommal szemben? Azt hiszem, ez örök vita tárgya lesz a magyar történelemben, mert amíg a serpenyő egyik oldalán ott van az 1848–49-es, majd az 1956-os forradalom és szabadságharc jelentősége – a magyar szabadságszeretet, a szuverenitás, a magyar kiállás, a bátorság szimbólumai –, a serpenyő másik oldalán viszont ott van az észszerű kompromisszum, a béke, az esetleges kulturális, szellemi, gazdasági gyarapodás a túlhatalommal együttműködve. Tudjuk azt is, hogy ezek az eredmények mindig is kétségesek voltak. De a haza elárulásáról semmiképpen sem lehetett beszélni, ahogyan ezt Kossuth Lajos száműzetéséből sugallta. Deák ebben a kérdésben világosan fogalmazott:

Mi által vannak jogosítva az osztrák államférfiak arra, hogy Magyarországot mintegy magukénak tekintsék? Társuk igenis vagyunk, de rendelkezésök alá magunkat soha sem bocsátottuk. Velök és mellettök készek vagyunk állani, de alattok nem.

Gondoljunk bele, hogy a későbbi magyar politikusok, mint a kommunista Károlyi Mihály, Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János soha nem perszonalitásban, egyenrangúságban gondolkodtak, nem a párbeszédben, hanem az alávetettségben, a kiszolgáltottságban, a vörös, véres terrorban. Az ezer éves Magyarország felszámolásának kétségtelen kísérlete zajlott ezekben az évtizedekben. Ami be is bizonyosodott, hogy a bolsevista diktatúra alatt súlyosan megsérült nemzeti identitásunk, önrendelkezésünk, kultúránk fejlődése, szabad áramlása, egyáltalán a függetlenségünk. Fizikailag kiirtották, lehetetlenné tették a magyar arisztokráciát, a magyar középosztályt és a képzett magyar munkásságot, parasztságot.

Deák Ferenc, az első független magyar kormány igazságügy-minisztere a tapasztalatokból okulva már nem látta értelmét az újabb forradalomnak, az engedetlenségnek, mert az erőviszonyok világosak voltak, csak a perszonálunióban – egy-két, vagy több állam politikai szövetsége – látta a megoldást. Az biztos, hogy Deák Ferenc, a „fontolva haladók” vezéregyénisége a kiegyezés létrejöttében elévülhetetlen érdemeket szerzett. 1866-ban ő vezette azt a magyar tárgyalódelegációt, amelyik az áprilisi (1848) törvényekről, a nemzeti őrsereg és az önálló nemzeti bank felállításának kivételével kompromisszumra jutott Ausztriával.

I. FERENC JÓZSEF osztrák császár és magyar király, a Habsburg-ház feje Bécsben 1915-ben. A 68 évig uralkodó császár, 1830. augusztus 18-án látta meg a napvilágot. (MTI/EPA)

Történelmi nagysága abban áll, hogy fő támogatója volt annak a folyamatnak, amely során elhárultak a magyar nemzet útjából azok az akadályok, amelyek az uralkodóházhoz és az örökös tartományokhoz fűződő viszonyt lehetetlenné tették. Tevékenységével nemcsak az alkotmányt és a nemzet létét erősítette meg, hanem lehetővé tette Magyarország további fejlődését, anyagi és szellemi gyarapodását.

Ez az egyik megközelítés. Mert valóban volt a Monarchiának, Magyarországnak 50 év aranykora. De mi lett azután? Az első világháború és a gyalázatos Trianon. És mi lett volna, ha nem egyezünk ki a Habsburgokkal? Egyedül kimaradhattunk volna a Nagy háborúból? Ki tudtuk volna magunkat szakítani Európa és a világ folyamataiból? Egyáltalán Magyarország az 1867-es kiegyezés nélkül lehetett volna-e független? Lett volna-e ehhez katonai ereje, nemzeti összefogása?

Kérdések sora, amire a történelem adta meg a választ. Mint ahogy a történelem adja meg a választ a ma már harmincnégy év óta független Magyarország külpolitikájának. Később erre is keresni fogom a választ. Írásom következő fejezete Kossuth Lajos nyílt leveléről fog szólni a kiegyezés ellen, és természetesen Deák Ferenc higgadt válasza. Egy biztos: Deák Ferenc politikai és emberi felelősségvállalása vitathatatlan volt. Ezt mondta:

Kockáztathatunk mindent a Hazáért, de a Hazát kockáztatni semmiért nem szabad.

Folytatjuk!

Vezető kép: Deák Ferenc (1858)