Délvidék csodái (4. rész) – Ahol egészen Óbecséig most is „magyar világ” van, rajzanak a tiszavirágok és még a tűzoltólaktanya is műemlék – A Tisza-mente
Trianonban elcsatolt területeink közül talán a legkevésbé ismert és felfedezett a Délvidék. Erdély mindent visz, Tündérországként él a szívünkben, Felvidék a Tátra bérceivel és a köztük rejtőző tengerszemekkel csábít és a háború előtt Kárpátalja is közkedvelt célpont volt, Vereckével, Munkács várával és más látnivalóival. Mellettük szinte mostohagyerekként létezik a Délvidék, pedig csodálatosabbnál csodálatosabb látnivalókat rejt, színmagyar falvaival, hangulatos városaival és a „legmagyarabb folyó” gyönyörű alsó szakaszával. Sorozatunkban Délvidék csodáiból mutatunk fel néhányat, nem titkoltan abból a célból is, hogy olvasóinknak is kedvet csináljunk azokat felfedezni.
Az Északkeleti-Kárpátok, közelebbről a fenséges Máramarosi-havasok bércei között eredő, és a Titeli-síkon a Dunába torkolló Tisza egykoron teljes egészében Magyarország területén kanyargott. Aligha véletlen, hogy a „szőke Tisza” számtalan népdal, magyar nóta és irodalmi alkotás ihletője volt és nemes egyszerűséggel csak a „legmagyarabb folyónak” szoktuk nevezni. Trianon gyalázatának eredménye, hogy manapság ukrán, román, szerb, sőt, egy rövidke szakaszon még szlovák partszakasza is van a „legmagyarabb folyónak”, ám van, ami továbbra sem változott: közelében mindenütt nemzettársaink élnek és bárhol térünk le a Tiszához, mindenütt gyönyörű és mindenütt magyar lelkületet áraszt magából. Nincs ez másként a folyó délvidéki szakaszán sem.
Földrajzi választóvonal
Az összességében közel 1000 kilométer hosszúságban kanyargó és másfél Csonka-Magyarország méretű vízgyűjtő-területtel rendelkező Tisza több helyütt is természetes határvonalnak számít, amely elválaszt egymástól országokat, tájegységeket. Nálunk például a Duna–Tisza-köze és a Tiszántúl határa, a Délvidéken pedig a Bácska és a Bánát (Bánság) természetes, földrajzi választóvonalának tekinthető. A folyó szakaszai közül a hivatalosan Szegedtől délre elkezdődő alsó szakasz esik a Délvidékre, így ezen a területen már egy szelíden, lassan hömpölygő, a hordalékát lerakó, építő tevékenységet végző folyóról beszélünk, és ez egészen a dunai torkolatig így is marad.
Itt érdemes a tiszavirágok rajzását nézni
A Délvidék Tisza-menti települései közül a gúnyhatártól egészen Óbecséig magyar többségű falvak és városok követik egymást. A gúnyhatár utáni első jelentős kisváros, Magyarkanizsa hamisítatlan alföldi hangulatot áraszt. Látnivalói közül mindenképpen kiemelkedik a belváros a templommal, valamint a Tisza-part, de ha a legnagyobb nevezetességét kellene megneveznünk, akkor alighanem a Csodakút kívánkozna az első helyre. 1913-ban nyitotta meg kapuit, miután néhány éves kutatás és feltárás után megállapítást nyert az itt feltörő víz gyógyító hatása. Manapság a városi turizmus legfontosabb intézménye a szállodákkal kibővült fürdőkomplexum, de nagyon sokan érkeznek a városba a tiszavirágok rajzásának idején is, Magyarkanizsa ugyanis azon helyek egyike, ahonnan a legjobban megfigyelhető ez a csodálatos természeti jelenség.
A Szent Őrangyalok-plébániatemplom a város ékessége, kívülről és belülről egyaránt impozáns. A csodálatos, barokk stílusú templom a XVIII. század második felében épült és közel ötven méter magas tornyával, valamint hatvankét méteres hosszúságával joggal számít a település ékességének. Igaz, a Habsburgok elleni szabadságharc idején leégett, így a ma megcsodálható templom már az újjáépített változat.
A templomnál járva mindenképpen érdemes elidőzni annak környezetében is, hiszen az Isten házát körülölelő park is gyönyörű. Legszebb látnivalója a Bata család által emeltetett Szentháromság-szobor, amely 1891-ben lett felszentelve és azóta is az eredeti helyén áll. A mészkőből készült szobor állaga sajnos nem jó, a természeti viszontagságok mellett a partizánok kártételét is megsínylette a csodálatos alkotás.
Miután a város autóval mindössze harminc kilométerre van Szegedtől, így könnyűszerrel felkereshető akár egy egynapos kirándulás keretén belül is, ám mégsem szabad Magyarkanizsánál visszafordulni, hiszen a Tisza jobb partján további hangulatos, magyarlakta települések sorakoznak.
Bácska „magyar” központja
Magyarkanizsa után a következő jelentős település Zenta, amelynek utcáit járva szintén teljesen otthon érezhetjük magunkat. Ha figyelembe vesszük, hogy több mint száz év eltelt Trianon óta, és Zenta még mindig közel hetvenöt százalékban nemzettársaink által lakott, akkor érthető, hogy miért fogalmazhatunk így. A húszezres város teljes egészében a Tisza jobb partjára épült, a zentai Tisza-hídon átkelve, és az árteret elhagyva már a bánáti Csóka település következik. Zenta az egyik legfontosabb oktatási és kulturális központja is a bácskai magyar közösségnek, hiszen több fontos iskolája is van magyar osztályokkal, tagozatokkal, és itt székel a Zentai Magyar Kamaraszínház is.
Épületei közül feltétlenül megemlítendő a városháza és a tűzoltólaktanya, amelyek kiemelkedő jelentőségű építészeti látványosságnak számítanak. A csodálatos városháza léte egy tragédiának köszönhető, ugyanis 1911 áprilisában egy szörnyű tűzvész olyan mértékben megrongálta az addigi városházát, hogy már nem lehetett megmenteni, le kellett bontani. Az új, döntően szecessziós jegyeket magán viselő épületkomplexum – amely a járásbíróság és a posta épületét is jelenti egyben – manapság is egyértelműen a város meghatározó épülete.
A zentai tűzoltólaktanya szintén szecessziós építészeti gyöngyszem, s mint a neve is mutatja, a helyi tűzoltóegylet őrtanyájaként létesült. 1903–1904 között épült fel, és máig mindenki felkeresi, aki a városban jár. Az épület – amely Lajta Béla tervei alapján készült – a népi elemeket kiválóan ötvözi a népi építészet szerkezeti egységeivel.
Minden út Óbecsére megy
Tovább haladva déli irányban áthaladunk Adán és Péterrévén – amelyek elsöprően magyar többségű és nagyon szép, hangulatos települések – elérkezünk a térség egyik központi városába, Óbecsére. Óbecse közel huszonötezres város, az itt élőknek megközelítően a fele magyar nemzetiségű.
A város jelentős közlekedési csomópont, hiszen itt találkozik több fontos közút. A városból nyugat felé Topolyára, észak felé Zentára, északkeleti irányban Nagykikindán át Temesvárra, délkelet felé pedig Nagybecskerekre lehet eljutni. Óbecse főtere nagyon szép, több különlegességgel. A tágas, kifejezetten nagy téren több felekezet temploma mellett a városháza is helyet kapott. Mint a legtöbb bácskai város, Óbecse életében is komoly szerepet játszott a mezőgazdaság, amelyet Móra Ferenc A becsei molnárok című elbeszélése által irodalmunk is megörökített.
A Tisza bal partján, az Óbecsével átellenben lévő oldalon fekszik a város „másik fele”, az egyébként ma már teljesen önálló Törökbecse. A városban – amely az egykori Torontál vármegyénk fontos települése volt – egykoron jelentős birtokkal rendelkezett Leiningen-Westerburg Károly honvédtábornok, az aradi vértanúk egyike is, akinek szobra a katolikus templom előterében áll. Törökbecsén járva kötelező program kisétálni a Tisza-parti sétányra, amely a város talán leghangulatosabb része.
Érdekesség, hogy a két mai város közötti területen helyezkedett el egykor Becse vára, más néven a Tiszaszigeti erőd, amelyet IV. Béla adományozott a székesfehérvári szerzeteseknek, s amely később török kézre került. Az erődöt az 1699-es karlócai béke megállapodása értelmében az osztrákoknak le kellett bontaniuk, amelynek következtében ma már sajnos csak a nyomai fedezhetők fel az Óbecsét Törökbecsével összekötő országút mentén.
Délvidékre utazva mindenképpen érdemes beiktatni egy Óbecse–Törökbecse városnézést is, már csak azért is, mert útba esik akkor is, ha Röszke felől a Tisza-partján haladunk végig, és akkor is, ha Szabadka, Csantavér vagy Topolya felől érkezvén, Aracs az úticélunk.
Vezető kép: A Tisza Magyarkanizsánál. A szerző felvétele
A Délvidék csodáit bemutató sorozatunk korábbi részei:
Első rész: Az aracsi pusztatemplom
Második rész: Szabadka
Harmadik rész: Topolya és környéke
