Egy Himnusz, egy nemzet, egy csapat – Égjetek el a pályán, mást nem várunk tőletek

Az amerikai médiában „rákos sejtnek” nevezik azokat az amúgy kitűnő játékosokat, akik bomlasztják a csapategységet. Akik rossz hatással vannak a többiekre, így többet visznek, mint hoznak. A kései Kádár-kor, majd a kilencvenes évek magyar futballja maga volt a rákos sejt, amely szinte azonnal felzabálta az idegen testeket. Most mintha megváltozott volna valami. Nem várunk győzelmet mindenki ellen. Nem Császárokra várunk, hanem egy szimpatikus, melós, jól összerakott, egymásért küzdő csapatra. Tegyétek ki a szíveteket a pályára, és égjetek úgy el, ahogyan mi égünk el minden egyes válogatott meccsen a stadionban vagy a tévé előtt. Hogy aztán feltámadjunk. Ha ez megvan, mi boldogok vagyunk. Hadd hörögjenek az örök hörgők, és hadd károgjanak a károgók. Magyarország–Wales 1–0, publicisztika.

1.

„Én Nagy Ádámban semmit sem látok” – mondta a Sport TV egyik állandó szakértője, az ex-népszabós Hegyi Iván még a meccs előtt. Szíve joga baromságokat beszélni, ahogyan nekünk is elkapcsolni; mindenki tudja, hogy rekedt hangján mindig szívesen ócsárolja a magyar futballt, mert ugye „Albert”, „a brazilok”, meg „az a régi Vasas” volt csak az igazi. (Varga Zoli meg egy „szemét”, „nagyszájú” „disszidens”.) Ismerjük a magyar szagmát, meg a Sport TV örök időkre lefagyott, megmerevedett műsorpolitikáját: Hegyi gyaníthatóan még évekig mormoghatja a magáét, sorolhatja az óriási közhelyeket a kocsmai fellegekben járó Puhl Sándor, meg a húsz éve kiégett Nyilasi Tibor mellett, nincs is ezzel gond.

Az én generációm (nem beszélve a fiatalabbakról) viszont nemhogy Albertet, de Nyilasiékat sem látta élőben, és hiába szajkózzák, hogy Törőcsik András ért annyit, mint Maradona, utóbbi pályafutása során „csak annyira” csapta szét magát, hogy közben a világ legjobbja legyen. Nem szerintünk, hanem a világ szerint. Nekünk meg maradtak a Kádár-korban erjesztett, átformázott, „mi lett volna, ha” világklasszisok. Ez jutott abban a szemét, a mást akaró zseniket azonnal bedaráló rezsimben.

Én már szerencsétlen (itt most edzői ámokfutására gondolok) Détári Lajost is csak hazatérése után, kövérkésen, kicsit már leeresztve láttam, viszont végignéztem, ahogyan Illés Bélát, Halmai Gábort, Vincze Ottót és a többieket ajnározzák, és azt is, hogy nemzetközi szinten sohasem értek el semmit. Rendben, utóbbi lőtt két szép gólt a Grasshoppers ellen, de az egész karrierje nagyjából ennyi volt, két villanás. Jól emlékszem, mennyire sokat vártak tőle az újabb és újabb csapatokban, és mennyire nem vált be szinte sehol. A tehetségét senki sem vitatta, de a mentalitása miatt csak Magyarországon adtak neki újabb és újabb esélyt.

Az amerikai médiában „rákos sejtnek” nevezik azokat az amúgy kitűnő játékosokat, akik bomlasztják a csapategységet. Akik rossz hatással vannak a többiekre, így többet visznek, mint hoznak. A kilencvenes évek magyar futballja maga volt a rákos sejt, amely szinte azonnal felzabálta az idegen testeket. Bekebelezték, ahogyan Pinte Attilát és mindenkit, aki nem tudott idejében elmenekülni.

Illés Béla is csak a mi pocsolyánkban lehetett király. Volt annyi magához való esze – és Kádár krumplileveséből átszivárgott renyhesége és lustasága -, hogy meg sem próbálkozott külföldön: elvolt itthon a hatalmas fizetéséből, meg a prémiumból, számolatlanul lőhette a góljait, miután a szerencsétlen, képzetlen, puha védők szerteszaladtak előle. Illés, mekkora gól! – üvöltötte szegény Knézy Jenő. Igen, de csak itthon. Az igazán elszomorító az, hogy az állítólagos, éppen most zajló futball-rendszerváltás során Illés vezetőként „megkaphatta” a Haladást: láttuk, mi lett a klub sorsa, a csődközeli helyzetből csak a város húzta ki (ha kihúzta) az egyesületet. Vincze Ottó legalább jól választott: a Görbicz Anitára eső, kiérdemelt reflektorfényből neki is jut, így időről-időre elmondhatja, hogy nem érti, miért nem kap komolyabb feladatot.

Segítek: azért mert mindig komolytalan futballista volt. Egy link alak. Mint annyian. Persze nem mindannyian.

2.

A kilencvenes és kétezres évek rothadt, sehova sem tartó, bűzlő futballmocsarától megundorodva úgy vártuk Dárdai Pált, akár a Messiást. Tudtuk, hogy az egész életükben az állami csöcsön élősködő öregek és az általuk kinevelt új banda azonnal nekiesnek: vártuk a selejt lázadását, és nem is kellett csalódnunk. Megkapta a vezetőség, hogy Dárdai kinevezésével szemen köpték a szagmát. Magyar földre magyar edzőt, és így tovább. A sikertelen futballból sikeresen meggazdagodó Csank János még ma sem érti, miért nem kap feladatot, de nem baj, mi legalább értjük. Akkor is, ha a minap megjelent interjúban csak a sikereiről beszélnek, és az utolsó húsz (!) évet nagyjából elhallgatták.

Láttunk mindent, ott voltunk. Emlékszünk, elvtársak, kartársak. Nem borogatunk kukákat, de nem felejtünk. Nem titeket, minket köptek szemen, és éppen ti, újra és újra, és utána (mint az igazi bolondok) még ki is fizettük a számlát.

3.

Életem egyik legszebb sportélménye a 2016-os Európa-bajnokság volt. Marseille-ben menetelve az egyik legjobb barátommal és sok tízezernyi ismeretlen magyarral. Ma is tartom, amit akkor írtam, gondoltam: ez a szereplés nekünk, szurkolóknak járt. Mi szenvedtük végig azt a sok szemét, nézhetetlen meccset, mi néztük végig, hogyan fossák le látványosan az akaratgyenge, túlfizetett labdabohócok a válogatott mezt évekig. Az Eb előtt Bernd Storck is megkapta a magáét, hogy csak egy utazóhal, aki felkapaszkodott a távozása után hirtelen már jó szakembernek tűnő Dárdaira. Egy német tucatedző. Aztán kiderült, hogy nem. Akkor sem, ha később távoznia kellett a nemzeti csapat mellől. Idén Storck már Belgiumban tett kisebb csodát: bent tartott egy előtte rettenetesen szereplő csapatot.

Aztán jött Rossi. A kókler vagy már csak dolgozni nem akaró Leekenst töröljük ki a fejünkből: ez a válogatott a kopasz olasz mesternek lett kitalálva.

Versenyképes csapatot kellett faragnia egy nem túl erős állományból. Mint Kispesten. Nehéz elfelejteni azt a pillanatot, amikor a májusi kupadöntő előtt a kispesti szurkolókkal vonulva megálltunk a szövetségi kapitány lakása előtt, hogy dalolva, kántálva köszönjük meg a bajnoki címet.

Rossi elképesztő tettet hajtott végre, amikor aranyig vezette a Honvédot, és ugyanezt várjuk most tőle, hogy valahogy kijuttassa a válogatottat a 2020-as Európa-bajnokságra. A játékosállomány technikai tudását, elismertségét tekintve biztosan volt már ennél jobb csapatunk, még a közelmúltban is. De ezt a küzdést, ezt a csapatszellemet csak Dárdai, Storck és Rossi alatt láttuk és látjuk.

Már megint a hajrában nyertük meg a meccset egy nálunk erősebb, brit válogatott ellen. Akaratban, szívben, hozzáállásban, taktikailag és csapategységben múltuk felül Walest, pedig nem a mi játékosaink futballoznak a Realban és a Tottenhamben. Rossi stratégiája ismét működött: türelmes passzjáték és a rögzített helyzetek sorozatos kialakítása.

És taktikai fegyelem, óvatosság – a fenébe az újra és újra az arcunkba hazudott magyarosch futballal. Amire eredményesen még évekig – talán már soha – nem leszünk képesek.

Aki beleillik ebbe a rendszerbe, jöhet. Aki nem, az nem. Az első félidőben Dzsudzsák egymás után csavarta be a szögleteket és a szabadrúgásokat, és nagyon kevés hiányzott a gólhoz. Az a Dzsudzsák, akit százszor leírtak, százszor kiköveteltek a válogatottból, de megint megmutatta, hogy a nemzeti csapatban egészen más egyéniség, mint amit gondolnánk róla.

Nem a semmiből milliárdossá lett vidéki srác, aki (kívülről nézve) több rossz döntést hozott a karrierje során. Nem a bulvárlapok csillaga. Hanem a Himnuszt hangosan üvöltő, ezer fokon égő, hatalmasat küzdő csupaszív futballista, akinek ez a mez még mindig, vagy most is Szent. Tőlem is jár a bocsánatkérés, mert gondolatban, és talán írásban is leírtam már. Nem mintha lennék valaki, de a hibákat nem árt belátni.

4.

Szentség. Ezt nem értik sokan. Nem várunk győzelmet mindenki ellen. Nem fogunk nektek esni egy Wales elleni vereség után. Nem várjuk tőletek a Puskás-, Albert-féle futballt. De csípőre tett kezet, nagyképűséget sem akarunk látni. Nem Császárokra várunk, hanem egy szimpatikus, melós, jól összerakott, egymásért küzdő csapatra. Varga Zoltán profizmusát akarjuk.

Tegyétek ki a szíveteket a pályára, és égjetek úgy el, ahogyan mi égünk el minden egyes válogatott meccsen a stadionban vagy a tévé előtt.

Ha ez megvan, mi boldogok vagyunk. Hadd hörögjenek az örök hörgők, és hadd károgjanak a károgók.

Fotó: MTI