Ezert nem koltozunk soha haza!

Sziasztok, regen irtam nektek, de csak azert, mert parommal, Monival eppen koltozunk. Most talaltuk meg almaink csodakuckojat a varazslatos, megannyi pezsgo karibi fesztivalnak otthont ado kisvarosban, London kozeleben, ahonnan alig 2 ora busszal a vilag legszebb folyoja, a Temze, ahol annyi idot toltottunk kikoltozesunk utan Monival, a parommal.

(Bocsi, a londoni gepemen nincs ekezet, meg ebben az orszagban nem is illik hasznalni, remelem, azert ertitek. Irnam angolul is, csak az otthoniak nem beszelnek nyelveket. De vagjunk is bele a legujabb elmenybeszamolomba a londoni mindennapokrol.)

Itt tanultunk meg mindketten mosolyogni. Igazan felszabadultnak lenni. Magyarorszagon mindig csak a gondok vannak, meg a brutalis elnyomas. A britek rettentoen kedves emberek, es mindenkihez van egy kedves, mosolygos szavuk. Akar meg sajat magukon is hajlandoak neha viccelodni, de ha a negereken viccelodsz, vagy szexista jellegu beszolasokon gunyoldosz, akar idegen nyelven is nehany nagyseggu no nagy seggen, akkor mar a metroban letartoztatnak es atnevelotaborba kuldenek.

Mert itt komolyan veszik a torerantiat.

Sokan feltettek nekunk a kerdest, miert nem koltozunk haza, amikor mar otthon is meg lehet elni berbol is fizetesbol. Egyszeruen azert, mert nem lehet, barmit is allit a fideszes propaganda. A Tibicsokiert es a Turo Rudiert pedig nem adjuk fel az almainkat. Rendszeresen skype-olunk parom, Moni legjobb baratnojevel, Noemivel, aki Budapesten el es egy piacvezeto multinal dolgozik, nem is rossz fizetesert, legalabbis magyar viszonylatban. O oszinten elmeseli nekunk mindig, hogy mennyire tragikus helyzetben van a magyar gazdasag, keptelenseg kijonni a fizetesbol, pedig o a szerencses kevesek egyike. Sajat lakasa, kocsija van, meg nyaralni is el szokott jarni (nyaron siel, telen a tropusokat szereti), de akkor sem olyan, mint nalunk. O alig birja kifizetni az internetet es a telefont, a gyumolcs pedig sokkal dragabb otthon, mint itt, pedig spanyolbol hozzak ugyanugy. Es az sem igaz, hogy itt rosszabb lenne az idojaras, mint otthon. Pesten is esik az eso, Noemi meselte, hogy nem lehetett kimenni az utcara, mert ott el sem takaritjak az esot.

A lakhatasrol. Mi egy gyonyoru, London melletti kisvarosban elunk Parommal, egy kedves kis rusztikus hazikoban, mindezt alig havi 2200 poundert. A szomszedok kedvesek, baratsagosak es befogadoak. Magyarorszagon sohasem tapasztaltam olyasmit, hogy csak ugy kedvesen atjonnek, segiteni rendberakni a keritest, vagy kicserelni a 80 eves odon vaskalyhat, az ilyesmi itt keres nelkul is ALAP!

A kozossegi kozlekedes elkepesztoen jol szervezett, alig masfel ora alatt London sziveben vagyunk, ha nincs eppen valami merenylet. A munkahelyemen ugy erzem, vegre megbecsulnek. Ez az, amit Magyarorszagon sosem tapasztaltam (talan mert ott nem dolgoztam orommel napi 12 orat a minimalberert, es alap volt, hogy minden munkavallalo feher?)

A szolgaltatasok egyszeruen mukodnek!

Nem kell napokat varni egy szerelore, mint otthon, mert az ember inkabb megcsinalja maganak. Eletemben nem ettem annyi penzbol olyan finom gyumolcsoket, mint itt! Mindenki ad szamlat, blokkot, senki nem csal semmivel, hiszen az adohivatal mindent es mindenkit ellenoriz, es nem ugy, mint otthon… Politikai alapon.

De nem csak penzzel el az ember!

Ha nincsenek is anyagi gondjaid, akkor is hianyzik a nyugaton megszokott udvariassag, mosoly és ahogy nem masznak a kepedbe, mikozben lehuzzak a vonalkodot a sorrol. Itt, Londonban, vehetsz ugy gint és bort, hogy nem neznek alkoholistanak, nem sugnak ossze a hatat mogott, és biztonsagi embert se hivnak rad, ha nem kosarba, hanem a zsebedbe rakod a holmit a bolti eladoterben. Itt biznak egymasban az emberek, nem ugy, mint otthon. Ez az elet minden teruleten meglatszik. A masikban itt, Londonban nem ellenseget, hanem szovetsegest es baratot latnak.

Peldaul is senki nem szol be azert, mert egy arnyalattal sulyosabbak vagyunk a szokasosnak, az olyannal, ahogy az amerikai divatmagazinok mutatjak a noket. Mintha letezne olyan a valosagban, de ez most mindegy. Itt nyugodtan leulhetunk kavezni, nem zavar el minket az udvariatlan szemelyzet, a pincer ugyanugy mosolyog rank, mint a fotomodellekre. Noemi, parom legjobb baratnoje meselte el Skype-on (ami egy eszt ceg, ott nem csak osszeszerelouzemek vannak), hogy egy kislanyt lezavartak a buszrol, mert csak egy jegy volt nala, mikozben Budapesten az 50 kg feletti nokkel kettot lyukasztatnak Tarlos utasitasara, mert hianyzanak a milliardok a budzsebol a sok lopas miatt.

Az is fura, hogy az otthoniak, foleg a videki, fidesz-szavazo nagymamam allandoan retteg, hogy valami terrormerenylet aldozatai leszunk, vagy megtamadnak a migransok, kirabolnak, megeroszakolnak.

Teljesen elhitte a kormanypropaganda hazugsagait, amin nem is csodalkozom, hiszen allandoan a koztevet nezi.

Arra, hogy valami bajunk legyen, kisebb az esely, mint nyerni a lotton. Oda kell figyelni, ennyi az egesz! Nem jarunk olyan helyekre, ahol sokan vannak, hetvegen es este inkabb otthon maradunk (itt 122 csatorna kozott lehet valasztani, nem csak kozteve van). Nem keressuk a bajt, nem is er utol minket. Meg kell tanulni, hogyan kell elni egy vilagvarosban Budapest utan, ami egy nevetseges porfeszek Londonhoz kepest.

Az sem igaz, hogy itt mindenki bevandorlo, London egy klasszikus brit varos!

És nagyon kedvesek az emberek, mosolygosak. Szomszedjaim kozott vannak pakisztaniak, romanok, eritreaiak, kongoaik, lengyelek, karibiak, de mind-mind hatalmas brit. Ok is unneplik a munkaszuneti napokat, ahogy mindenki, a kiralynot is nagyon tisztelik.

Es hogy mi hianyzik otthonrol? Az elet aprosagai. Sava-borsa! Itt is tudok pult alol palinkat venni, vagy megkerni a hazautazokat egy jo kis pirosaranyra-gulyaskremre, amit ide elvileg tilos behozni, de mi, nyugatimado, szabalykoveto magyarok is tudunk azert neha kivetelt tenni, ha eppen nekunk ugy jo. Ettol fuggetlenul parommal, Monival ugy dontottunk, hogy kapcsolatunk es jovoben megszuletendo gyerekeink mar ezert a csodalatos kulturanak a fennmaradasaert fognak tenni! Ot mar magyarul se fogjuk megtanitani.

Minden otthonmaradonak uzenjuk, hogy most lepjetek le, amig meg lehet!

Udv: Moni és Evi voltunk, Walthambol.

***

(Igen, tényleg a Londonban élő ismerőseinken (konkrétan intertextusok vannak a szövegben) és az indexes Határátkelő blogon gúnyolódunk.)