Az európai jogállamiságról – Legyen ideológiai bunkósbotból valódi atomfegyver
Hatalmas, szűnni nem akaró csodálkozást váltott ki az örökké haladó táborból, amikor Doktorminiszterelnök egykedvűen kinyilvánította, hogy amelyik ország nem tartja be a jogállamisági előírásokat, annak mennie kell az Európai Unióból. Viccelt? Trollkodott? Ugyan! Csak annyit akar, hogy legyen tétje a kimondott szavaknak, és pont e tét miatt belpolitikai hatalomszerzésre, vagy az új tagállamok pénzügyi kifosztására, eszközként, ne lehessen felhasználni.
Kevés akkora és véget nem érő üresjárat van a kortárs nemzetközi diplomáciában, mint a jogállamiság másokon való számonkérése. Békeidőben tényleg kiválóan el lehet vele ütni az időt, sőt, tét nélkül lehet fitogtatni a saját választóink előtt, hogy “mi” sokkal jobban vagyunk valamiben, mint a suttyó keletiek, hiszen a jogállamiságot igazából meg sem lehet mérni, sosem fogunk lebukni azzal, hogy alaptalanul fölényeskedtünk. Összehasonlító nemzetközi jog még létezik, de összehasonlító és sorrendet hirdető jogállamiság nincs. Ha csak tényleg erről szólna az egész, tulajdonképpen senkit nem zavarna, hiszen a nemzetek, amíg a haladás nem tudja kicserélni az embert egy ember pluszra, továbbra is nemzetállami keretek között fognak versengeni egymással, ahogy az emberek is versenyeznek egymással – amíg engedik őket. (Ha nem engedik a versenyt, mint a kommunizmusban, akkor az ember elbutul és terméketlenné válik, és végül magát lopja meg, hiszen övé a gyár.)
De a jogállamisági piszmogás és duma eszközzé vált, méghozzá versenykorlátozó eszközzé, és emiatt Doktorminiszterelnökúrnak sajnos helyre kell tenni a kontinenst. Mert előállt az a sajátos helyzet, hogy tényleg csak neki maradt meg a józan esze az Unió tagállamainak első emberi között. El kell dönteni, hogy megmaradjon-e az Európai Unió, vagy hagyjuk az egészet a fenébe, mert az mégsem egy szívderítő állapot, hogy még fizessünk is az állandó csesztetésért.
A jogállamiság nevezetű bunkósbotot két csoport forgatja szívesen, és e két csoport között, legalábbis a célok tekintetében, megkapó egyetértés van.
Ott vannak a gazdag nyugati államok, akik nem szeretnék szerencsésebb történelmük során felhalmozott előnyeiket feladni, pusztán azért, mert az elmúlt harminc évben hibát hibára halmoztak. (Ugye: míg mi Nyugatra indultunk, ők Keletre.) E nyugati államok most társadalmasítani kívánják a hibákat, a társadalmasítás alatt pedig ezúttal az egész kontinensre kiterjesztett közös politikákat értik. Példának okáért, ha ők egyre versenyképtelenebbé válnak a bevándorlás és/vagy az improduktív rétegek támogatása miatt, akkor ezt ki kell terjeszteni a hülyeségtől távol maradó országokra. Az önkéntesség meg ebben az esetben nem szabadon választott tantárgy. Ha félretesszük az újbeszélt és a mindent eltakaró jóemberkedést, ennyi marad azokból a bizonyos, sokat emlegetett közös értékekből. Amennyiben pedig ez sem elég az évszázados versenyelőnyök megőrzéséhez, még mindig gyorsabban fejlődnek és vonzóbbak (biztonságosabbak, élhetőbbek) az újonnan csatlakozott országok, akkor be lehet kapcsolni a pénzszivattyút, és ki lehet őket fosztani, annulálva mondjuk az elmúlt 30 évben kínkeservesen elért eredményeket. Gyarmatosítani, vagy csatlós pozícióba sorolni őket a szavazati és érdekérvényesítési joguk elvételével.
A nyugati magállamok evidens célja az újonnan csatlakozott, robbanásszerűen fejlődő, az ő európai pozícióikat fenyegető államok csatlós és/vagy gyarmati sorba vetése, méghozzá úgy, hogy mindenféle ködös vádakra alapozva megfosztják őket a szavazati joguktól és érdekérvényesítés lehetőségétől. Az közép-kelet-európai országoknak meg evidens válasza erre, hogy nem tapsolnak, hanem, ahol lehet, keresztbe feküdjenek.
A gyarmatosítók helyi szövetségesei, az új tagállamok komprádor elitje e célokat szívesen magáévá teszi, elvégre mégiscsak könnyebb teljhatalmú különmegbízottként képviselni a gazdaországot, mint választásokat nyerni. A kifosztásból még politikai üzenetet is képesek gyártani, mely szerint nem azért rabolják ki Magyarországot a nyugati magállamok, mert azok szeretnek másokat kirabolni, hanem a hivatalban lévő kormány konfliktuskereső magatartása és a jogállamisági hiányosságok miatt ez egy jogos büntetés. Vagyis: a hatalom megszerzéséért nem nagy ár nekik elesni egy halom, amúgy jogosan járó fejlesztési pénztől, ha ezzel meg tudják semmisíteni az Orbán-kormány gazdasági eredményeit, amivel tulajdonképpen legitimálja a kormányzását a szegényebb, de folyamatosan felzárkózó társadalmi rétegek előtt. Ezért drukkoltak a vírusnak is, de az egy másik kérdés.
Zárójelben még érdemes megjegyezni, hogy a mi tisztelt ellenzékünk bizony a sok egyéb célja mellett lopni is akar. Amennyiben a Birodalom úgy döntene, hogy a Magyarországnak járó pénzek ne az állam, hanem az önkormányzatok és a civilek kezébe kerüljenek, akkor azt a pénzt bizony ellopnák. A nagyvárosokban még talán-talán akadna megfelelő szaktudás az uniós források megpályázására és lehívására, de kisebb településeken már nem. (Zárójel a zárójelben: Budapest és éppen most bukott közel egymilliárd jó magyar forintot azzal, hogy képtelenek voltak rendesen kitölteni egy uniós űrlapot.) Szóval az uniós pénzek ezen forgatókönyv életbe lépese után bizony mindenféle tanácsadó cégnél landolnának, rosszabb esetben pedig a Norvég Alap mintájára válna köddé mindenféle liberális hobbiprojektek során. Értsd: nem autópálya épülne, hanem a transzszexuálisok felé érzékenyítenék egymást a libsik az Aurórában.
Orbán ezt a két, meglehetősen kellemetlen és az ország jövője szempontjából tragikus kifejletet próbálja megakadályozni azzal, hogy a jogállamiság névre hallgató kifosztási és lopási kísérletnek valódi tétet ad. Hogy ne csak szavakban létezzen az a bizonyos jogállamiság, ne egy légvár legyen, amit tetszőleges érvekkel számon lehet kérni tetszőleges országokon, hanem egy valódi mérce legyen valódi végkimenettel. Mert ha tétje van a jogállamiságnak, akkor bizony senkinek nem áll érdekében használni. Orbán nem mond mást, minthogy az uniós atomfegyvernek is nevezett, hetedik cikkel szerinti eljárás tényleg legyen uniós atomfegyver, mert akkor senki nem akarja majd bevetni. Ahogy atommal megszórt országokat sem lehet utólag kirabolni, úgy egy nem uniós országtól sem lehet elvonni az uniós forrásokat, miközben a közös piac előnyeit tovább élvezik a magállamok. És nem mellesleg a Dobrev-Donáth-féle helytartók is Európa helytartói akarnak lenni, nem pedig egy Európán kívüli ország urai.
Nem véletlen, hogy pont e két társaság rémült meg e felvetéstől. Így, ebben a formában már mégsem annyira fontosak nekik azok a bizonyos közös értékek, hiszen amint komoly következményei lennének a jogállamisági kérdéseknek, nem csak egyéb viták eldöntésére szolgáló bunkósbotként forgatnák, rögtön nem volna annyira kényelmes kézbe venni. Törné a kezüket, talán azért is, mert az egyik legfontosabb európai alapelvünk, hogy bűn nélkül nincs büntetés sem – ezt még a haladásnak sem sikerült meghaladnia.
