A minap felkaptam a fejem egy publicisztikára, amely az Alfahíren jelent meg. Lukácsi Katalin jegyezte, és a címe miatt figyeltem fel rá. Így hangzott: „És a keresztények hova álljanak?” Szerintem több, mint egyértelmű erre a válasz.
Bár finoman fogalmazva nem igazán vagyok Alfahír-fogyasztó, sőt, Lukácsi Katalint pedig akkor „láttam” utoljára, amikor Csintalan Sándorral kiabáltak egymással az önmagát konzervatívnak tituláló hetilap, a Magyar Hang YouTube-műsorában – Csintalan, a tőle megszokott erőszakos stílusában egyszerűen nem hagyta szóhoz jutni Lukácsit, amit utóbbi, amúgy jogosan, kiabálva kért számon –, magam is keresztény lévén, mégis fokozott érdeklődéssel kattintottam a szóban forgó írásra. Kíváncsi voltam ugyanis, hogy Lukácsi Katalin milyen érvrendszerrel akarja meggyőzni olvasóit arról, hogy ha keresztények is, mégis az ellenzékre kell majd szavazniuk jövő tavasszal.
A keresztény magyarság egyik szent helyét, a Regnum Marianum templomot 1951-ben a Rákosi-rémuralom idején rombolták le. Fotó: Wikipédia
Bár a kissé hosszúra sikerült írás több jelentős gondolati és logikai bukfencet is rejt, azonban mégis eltekintenék attól, hogy minden ilyen bekezdést kiemeljek és azokat tételesen cáfoljam, vagy próbáljak ellenérveket sorolni.
Helyette inkább egy történetet szeretnék elmesélni. Jó húsz évvel ezelőtt – megboldogult főiskolás koromban – beszédbe elegyedtünk az egyik csoporttársammal a politikáról. Ez nem volt véletlen, hiszen túl voltunk a januári vizsgaidőszakon, így amúgy is jó volt végre másról is beszélni, mint a vizsgákról, a tanárok kedvességéről és/vagy kekeckedéséről és az izgalmakról. Ráadásul közelgett a 2002-es választás. Jómagam – elismerve már a legelső Orbán-kormány szép eredményeit is – érvelni próbáltam a MIÉP mellett („Se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar!”), csoporttársam viszont az SZDSZ ismételt parlamentbe kerülését és a baloldal győzelmét remélte. Érvelésében kiemelte, hogy ő maga zsidó családból származik, felmenői között volt, aki a holokauszt áldozata lett, és hozzátette: őt bizony a szülei arra nevelték, hogy számukra akkor biztonságosabb, ha a baloldal van hatalmon.
(Csak zárójelben teszem hozzá: egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez így van. Az etnikai és vallási kisebbségek – közöttük a zsidóság – maximális biztonsága egy alkalommal sem forgott veszélyben sem az Antall-, sem pedig bármelyik Orbán-kormány alatt, sőt! Orbán itthon és külföldön is visszatérően kiemeli, hogy nálunk mindig is garantálva lesz ezen kisebbségek védelme. Vajon a bevándorláspárti ellenzék győzelme esetén, amikor semmi perc alatt lebontanák a kerítéseket és aláírnák a Brüsszelből erőltetett migránskvótákat, elmondható lenne ugyanez? Aligha… Zárójel bezárva!)
Ugyanez azonban nem mondható el a keresztény emberekről, a keresztény hitüket gyakorlókról és a keresztény egyházak papjairól, lelkészeiről. Számunkra kifejezetten veszélyt jelentő, ha a baloldal van hatalmon. Sok-sok cikk, málenkij robot-, GULAG-, recski és ’56-os túlélőkkel készített életút-interjú és kutatás után 2019-ben megírtam a bolsevizmus magyarországi rémtetteit egy átfogó kötetben. (A bolsevik iszonyat 100 éve című kötetem néhány könyvesboltban még mindig kapható: itt és itt egyaránt hozzáférhető.)
Hiába, hogy előtte már közel másfél évtizede foglalkoztam a témával, és sok vonatkozó irodalmat olvastam is, igazából csak ekkor, a könyv megírása alkalmával szembesültem azzal, hogy mennyi szenvedést, embertelenséget és aljasságot hozott az a rendszer a nemzetünk számára. Különösen igaz volt ez a kereszténységre!
Nálunk bizony volt olyan korszak, amikor a szó legszorosabb értelmében életveszélyes volt megvallani, hogy valaki keresztény, amikor papként tudatosan, módszeresen, aljas indokból állandó megfigyelésnek, vegzálásnak, súlyosabb esetben koncepciós pereknek, kínzásoknak, gyilkosságoknak voltak kitéve sokak, és elvágta magát, meg a gyermekei jövőjét az, aki templomban esküdött, vagy éppen hittanórára íratta be a gyermekeit. Mindszenty Józseftől kezdve, Kiss Szalézon és Meszlényi Zoltánon át Olofsson Placidig számos kiváló pap tragikusan alakuló életpályája mesél erről.
Kiss Szaléz ferences szerzetessel a kommunisták megásatták a saját sírját, mielőtt Sopronkőhidán kivégezték. Fotó: Wikipédia
A Rákosi-korszakban 4885 egyházi iskolát államosítottak, amelynél természetesen – talán mondani sem kell – a katolikus egyház járt a leginkább pórul, mindössze nyolc középiskolájuk maradhatott meg, a csaknem háromezer elemi iskolájuk mindegyikét államosították. Érdemes megjegyezni, hogy a baloldal regnálása idején állítólag biztonságban lévő zsidóság harminckilenc iskolájából is szemrebbenés nélkül államosították egy kivételével az összeset.
Mindezekre persze akár rá is mondhatnánk, hogy már régen volt, már más világ van, és ehhez hasonlók. De mégsem tehetünk így, mert ha megnézzük azt, hogy kik akarnak és fognak is most az ellenzéki összefogás nevében indulni, kik azok, akiket úgymond új arcokként eladva a választókra akarnak sózni – most még csak az előválasztáson, de ugye közülük kerül majd ki a jövő évi, országgyűlési választások ellenzéki jelölt-serege is –, akkor láthatjuk, hogy hazudnánk, ha így tennénk.
Hazudnánk, mert egész egyszerűen azt láthatjuk, hogy a mostani ellenzék pártjai és politikusai nem csupán eszmeiségben (amelyre már igyekeztem rámutatni az életpárti-életellenes erők harcát feltáró cikksorozatomban itt és itt), de szervezeteiben – ne feledjük: az MSZP jogutódja a Rákosi-korszak bűnös MDP-jének, majd a szovjet szuronyok hegyén 1956 novemberében megalakult MSZMP-nek – és sok esetben vérségi alapon, személyükben is egyenes ági leszármazottjai a kereszténygyűlölő rendszernek.
Mindezek vonatkozásában keresztény ember már csak erkölcsi értelemben sem szavazhat soha, semmilyen körülmények között olyan erőkre, amelyek akár eszmeiségükben, akár szervezetileg, akár pedig a képviselőik, tisztségviselőik személyének szintjén ugyanazt a vonalat viszik, amelyik kis híján végleg lefejezte a kereszténységet Magyarországon. Lehet, sőt, ha okot szolgáltat rá, akkor kell is kritikákat megfogalmazni a jelenlegi kormánnyal szemben, biztosan akadnak gyarló emberek Orbán Viktor kabinetje környékén is, akiknek viselkedése rossz fényt vethet a kormány egészére is. Senki nem állítja ennek ellenkezőjét még a legmegrögzöttebb kormánypárti szavazók közül sem.
Egy keresztény embernek egy országgyűlési választás alkalmával is vannak alapvető kötelességei. Egyrészt az, hogy ne kövessen el bűnt azzal, hogy mulaszt – vagyis ilyen-olyan indokkal, de nem megy el voksolni –, másrészt pedig az, hogy igyekszik olyan erőket a hatalomba segíteni, amelytől a leginkább remélhető, hogy keresztény értékrend alapján vezeti majd az országot. Ez pedig a jelenlegi helyzetben kizárólag a kormánypártokról mondható el, amelynek bár vannak hibái, mulasztásai, rossz döntései is, ám keresztény értékelvű törekvéseit, a keresztényi értékek mellett történő tisztességes és folyamatos kiállását sem hazugsággal, sem rosszindulattal nem lehet eltagadni.
Említett könyvemből – amelyben kutatásaim után részletesen bemutatom a bolsevik kommunisták keresztényellenes aljasságait is – jó szívvel adok ajándékba egy dedikált tiszteletpéldányt Lukácsi Katalin számára. Elküldöm részére a Magyar Hang szerkesztőségébe, bízva abban, hogy ily módon eljut hozzá. Hiszem, hogy ha elolvassa, ő is elgondolkodik majd sok mindenen, és ha kormánypártivá nem is válik tőle, azért keresztényként – mert írásában annak vallotta magát – némileg talán mértékletesebben érvel majd azok mellett, akiknek elődei oly’ sok szenvedést okoztak a keresztény magyarság számára.
Vezető kép: Lukácsi Katalin Hadházy Ákossal. Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS