Kitelepítve, feljelentve, ellehetetlenítve – Egy keresztény sportházaspár a kommunista diktatúra karmaiban
Felemelő és egyben tanulságos történet a következő. Földváry-Boér Mária remek műkorcsolyázó volt, de katonatiszt ősei (köztük '48-49 hőse) miatt osztályidegennek számított. Családját kifosztották, egyik testvérét a málenkij robot vitte el, a másik végül túlélte Recsket. Földváry-Boér Mária már tizenhat évesen tehetséges sportoló volt, és az ismert kommunista sportvezetőtől, Sebes Gusztávtól kért segítséget a kitelepítés ellen. Az Aranycsapat némileg dilettáns szövetségi kapitánya emberséget mutatott, és segített. A lány később megismerkedett szerelmével, a remek kajakozó Gurovits Józseffel, aki hazánk első olimpiai érmét szerezte kajak-kenuban. Templomban házasodtak össze, amiért fel is jelentették őket, de mindvégig kitartottak egymás és az elveik, hazaszeretetük, hitük, nemzeti érzelmeik mellett. Gurovits pályafutását később tönkretették, miután beszólt az egyik ostoba illetékes elvtársnak, gyakorlatilag vissza kellett vonulnia. Aztán jött 1956. Portálunk kétrészes cikkében a házaspár is megszólal, feltárul egy olyan korszak, amelyet sohasem szabad elfelejteni.
A kommunisták emberellenes aljasságai nem voltak tekintettel senkire. Ha a helyzet úgy hozta, bosszúállásuk utolérte a legkiválóbb sportolóinkat is. Hiába a remek szereplés, a kimagasló tehetség, a sok-sok büszkeség, amelyet – hazájuk színeiben versenyezve – végső soron a kommunista Magyarországnak szereztek, ez sem számított. Különleges példa erre az egykori kiváló kajakozó, Gurovits József, és a tehetséges, nagy jövő előtt álló gyorskorcsolyázó, Földváry-Boér Mária története. A két remek sportember élete regénybe illően alakult, s bár számos hányattatást, meghurcoltatást is el kellett szenvednie a bolsevik-kommunisták részéről, életük mégis jóra fordult. Igaz, ehhez egészen Svájcig kellett menekülniük a bolsevik terror elől.
Két részben publikált írásával a rendkívüli házaspár előtt tiszteleg vendégszerzőnk, Kovács Attila, aki a remek és felkavaró Varga Zoltán-cikksorozatot <Varga és a játékosok; Varga és az őt lejárató média; Varga és az életveszélyes fenyegetések) is jegyezte.
KOVÁCS ATTILA
Az első kajakos olimpiai éremszerzőnk
Ma már nem vonható kétségbe, hogy a kajak-kenu az egyetemes magyar sport egyik legeredményesebb ága, igazi zászlóshajó. A világ- és Európa-bajnokságokon szekérderékszámra nyert érmeken túl az olimpiákon is rendre biztosra vehető, hogy születik egy-két magyar kajakos aranyérem.
Az első magyar dobogós helyezés éppen ezért joggal nevezhető sporttörténelmi sikernek. Ez a bizonyos első magyar kajakos érem az 1952-es helsinki olimpiához köthető, ahol történetünk egyik főhőse, Gurovits József – Varga Ferenccel párban – bronzérmet szerzett a 10 000 méteres távon.
Gurovits József 1928. november 23-án született Budapesten. A Duna-partján gyerekeskedett, ugyanis a Vizafogó környékén nőtt fel. Ez örök életre szóló elköteleződést hozott számára a vízzel és a kajakkal. Sporttársai körében közismert volt szabadságszeretetéről, igazságérzetéről és bátor szókimondásáról is. Ezeknek még többször is szerepe lesz majd pályafutásában. Miután a Kandó Kálmán Híradástechnikai Technikumban kezdett el tanulni, majd ennek eredményeként az Elektromos Műveknél helyezkedett el, így adta magát, hogy a cég híres sportegyesületénél kezdett el versenyszerűen kajakozni. Mindez a lakhelyéhez is közel esett. A katonai behívó kézhezvételét követően a Budapesti Honvéd versenyzője lett, amellyel alapító tagja lett a piros-fehérek kajak-szakosztályának.
A szívós és kitartó munka, valamint az elhivatottság rövid időn belül magával hozta a sikereket is. Hét magyar bajnoki címéből az elsőket hamarosan megszerezte és csakhamar a válogatottban is helyet követelt magának a teljesítményével. 1952-ben kivívta annak jogát is, hogy tagja lehessen a helsinki olimpiára utazó kajak-kenu csapatnak.
A magyar sport legsikeresebb olimpiáján Gurovits József is kitett magáért: Varga Ferenccel párban sporttörténelmi tettet végrehajtva, megszerezte a magyar kajak-kenu sport első olimpiai érmét. A férfi kajak kettesek 10 000 méteres mezőnyében sikerült dobogóra állniuk.
1953 májusában megismerte későbbi feleségét, Földváry-Boér Máriát, egy szabadságszerető, kiemelkedően nemzeti elkötelezettségű, és a kommunisták által többszörösen is sanyargatott család sarját. Mielőtt folytatnánk az innentől már közössé váló történetüket, bemutatjuk Máriát is.
Földváry-Boér Mária: a magyar gyorskorcsolya reménysége
Földváry-Boér Mária felmenői jórészt Komárom vármegyéhez kötődnek, de a családnak a délvidéki Zomborban és a Pest megyei Péteriben is voltak birtokaik.
A XIX. században több Földváry is honvédezredesi rangig jutott, Földváry Károly az 1849-es dicsőséges tavaszi hadjárat tápióbicskei csatájának egyik hőse volt, a helyi általános iskola ma az ő nevét viseli. Mária maga is kiváló élsportoló volt, ám amíg azzá vált, azelőtt gyermekként és ifjú hölgyként több mindenen keresztülment, mint mások egész életükben. A malenkij robot, a kuláküldözés, az internálás, Recsk és a kitelepítés egyaránt utolérte Mária tágabb családját és egyéb tragédiák is beárnyékolták gyermekkorát.
Édesapja 38 éves korában vakbélgyulladás következtében meghalt, egyik bátyját, Eleket pedig 1945 telén az oroszok az utcáról hurcolták el malenkij robotra. Mindössze két hétig élt még, vérhasban, az éhségtől gyötörve halt meg.
Mária másik bátyja, az akkor 14 éves Elemér később szintén megjárta a poklok-poklát. Előbb az internálták Kistarcsára, majd onnan egyenesen Recskre került, a haláltáborba. Miután onnan semmilyen életjelet nem adhattak a fogvatartottak, sőt, magáról a haláltábor létezéséről sem lehetett sokáig tudni, Máriáék három és fél éven keresztül azt sem tudták, él-e, hal-e Elemér.
Sebes Gusztáv segítsége
Mindeközben a család otthon maradt két tagját, Máriát és Édesanyját, özv. Földváry-Boér Benedeknét sem kímélték a kommunista pribékek. Előbb elkobozták tőlük Péteriben található családi birtokukat, majd az asszonyt az ÁVH is zargatta, egy hamis, minden alapot nélkülöző feljelentés okán közel egy évig feje felett lebegett a börtönbe kerülés veszélye. A család fővárosi, V. kerületi lakásába társbérlőként beköltöztettek idegen családokat. Így a saját lakásukból csak egy szoba, valamint a közös használatú konyha és fürdőhelyiség maradt Máriának és édesanyjának.
1951-ben innen is ki akarták telepíteni őket, a végzést erről már meg is kapták. Ekkor azonban a mindössze 16 éves, de már sokak által ismert és szeretett fiatal sportolólány, Mária, gondolt egy merészet és bement az OTSB székházába. Itt az Aranycsapat kapitányaként közismert Sebes Gusztávtól kért segítséget.
Miután elmesélte kálváriájukat, az egyébként kifelé szintén kommunista szellemiséget mutató Sebesben megmozdult valami. Latba vetve minden tekintélyét, megmentette a családot a kitelepítéstől. Mária és Édesanyja már össze voltak csomagolva és várták az értük küldött teherautót, amikor becsengetett az államvédelem és közölték, hogy a kitelepítési végzés hatályon kívül lett helyezve és mégis maradhatnak. Amikor Mária bement, hogy köszönetet mondjon Sebesnek, a sportvezető csak annyit válaszolt:
„Maga ne köszönjön semmit, maga csak korcsolyázzon jól.”
Mária amúgy is erre törekedett, hiszen családtagjai szeretetén túl, szinte csak a sport hozott némi örömet és sikerélményt a sok tragédiával tarkított életébe. S eleve az volt a nagy vágya, hogy eredményes sportolóvá váljék, aki rangos nemzetközi versenyeken is sikerrel képviselheti a hazáját. Ezek miatt igazán nem volt nehéz teljesítenie Sebes kérését. 1952-től már nemzetközi szinten is ismert gyorskorcsolyázó lett, több magyar bajnoki címet is nyert.
A 3000 méteres távon olyan országos csúcsot futott, amelyet több, mint 10 évig nem tudott megdönteni senki!
Ezeknek az önmagukban is kimagasló eredményeknek a jelentőségét nagyban növeli, ha elmondjuk: bár a kitelepítéstől sikerült megmenekülnie Máriának és édesanyjának, de az osztályidegen származásából fakadó hátrányoktól a későbbiekben sem szabadult meg. Előfordult, hogy egy jelentős nemzetközi versenyre az utolsó pillanatban nem utazhatott ki, mert mint kiderült, érkezett egy feljelentés ellene, amelynek természetesen semmi valóságalapja nem volt, ám az ügy kivizsgálásáig bevonták az útlevelét és ez éppen elég volt ahhoz, hogy az idő alatt a versenynek is vége legyen.
Történt egyszer egy olyan eset is, hogy letiltották egy romániai versenyről, és bár röviddel később végül mégis megkapta a kiutazási engedélyt, nem utazhatott együtt és egy időben a többiekkel, hanem teljesen külön, egy mellérendelt kísérő „elvtárssal” kellett elvonatoznia Brassóig, aki előtt beszélni is alig mert.
A Margit szigeti összeismerkedés
A két fiatal – József és Mária –1953 májusában találkozott egymással a Margit szigeten. József a Bp. Honvéd kajakedzéseire, Mária a gyorskorcsolyázók idényen kívüli kiegészítő edzéseire járt a szigetre, és éppen egymás mellett volt a két sportoló Duna-parti klubháza. Innentől a két sportoló saját szavaival bekapcsolódik élettörténetük felidézésébe.
Földváry-Boér Mária: 1953. május 20-án a Margit szigeten ismertem meg Józsefet. Két nappal később újra találkoztunk, és ezen a második beszélgetésen úgy éreztük, mintha már időtlen-idők óta ismernénk egymást. Azt hiszem, akkor és ott eldőlt minden, hiszen egyformán azt éreztük, hogy egymásnak teremtett minket a Jóisten.
Mária szavai után pedig folytassuk immáron kettejük, 67 éve zajló közös történetével.
Az ifjú pár megpróbáltatásai a forradalom előtt
A szerelemre lobbanó, „Isten által is egymásnak teremtett” fiatalok 1953. augusztus 20-án eljegyezték egymást, ráadásul a sok hányattatás után végre újabb boldogság érte őket.
Földváry-Boér Mária: Az eljegyzésünk után nem sokkal hazatért Recskről a bátyám, Elemér.Hatalmas volt az öröm a családunkban, hogy testvérem élve visszatért közénk. Reménykedtem abban, hogy vőlegényem és bátyám jó kapcsolatba kerülnek egymással. Nem is kellett csalódnom. Máig emlékszem, melyik padon ültek le beszélgetni a Duna-parton. Több órát beszélgettek, és onnantól kezdve olyan kapcsolatuk lett, mintha gyermekkoruktól fogva barátok lettek volna. Ez nekem nagyon fontos volt, hiszen a bátyámat és a vőlegényemet egyaránt nagyon szerettem. Sok közös tulajdonságuk volt: az egyenesség, a becsületesség, az emberszeretet és nem utolsó sorban a ragyogó humoruk.
Mária és József 1954. szeptember 1-jén egybe is keltek, s mire végre úgy érezhették, hogy talán egyenesbe jöhet az életük, addigra sajnos kiderült, hogy ebben hiábavaló reménykedniük. Három eset is történt, amely megmutatta, hogy ők itt legjobb esetben is megtűrtek, és kérdéses a jövőjük a kommunista rendszerben.
Valami oknál fogva – egyes vélekedések szerint az 1954-es vb-kudarc és a „focialista forradalom” miatti események követkeményeként –, a magyar sportvezetés az utolsó pillanatban nem akarta elengedni a macon-i világbajnokságra a kajak-kenu válogatottat. Mindezt a Keleti-pályaudvaron, közvetlenül a vonatra szállás előtt közölték a keret tagjaival. Emlékszünk még a szókimondásra és az őszinteségre Gurovits József esetében? Hallgassuk ismét Máriát.
Földváry-Boér Mária: Józsi eldöntötte, hogy ezt nem hagyja annyiban! Felkereste az illetékeseket és kijelentette, hogy ő addig onnan nem mozdul, amíg nem jön meg az engedély, hogy mégis elmehetnek Maconba.
Bánfalvi Klári csatlakozott hozzá, így ketten kezdtek nyílt tiltakozásba. El lehet képzelni, milyen bátorság kellett abban az időszakban egy ilyen nyílt szembeszegülésre. Józsi és Klári ezt mégis vállalta a csapattársaiért. Sikerrel is jártak végül, mert mégiscsak megadták az engedélyt és kiutazhattak a vb-re. Ez lett a magyar kajak-kenu sport első igazán sikeres vb-je, ahol 6 arannyal és 16 éremmel zártak versenyzőink, megnyerve ezzel az összesített éremtáblázatot.
Végül tehát igazolást nyert Józsi és Klári kiállása, ám utólag az is kiderült: ezzel vívta ki először a vezetők haragját.
Az esküvőjük megszervezésében hűek maradtak keresztény elveikhez, és frigyüket a Kelenföldi Evangélikus Templomban tartották meg. A társakat ez nem zavarta, kajakos szokás szerint magasba tartott evezővel álltak díszsorfalat a templomból kilépő ifjú párnak!
Ám a felső sportvezetésben valakinek vagy valakiknek annál inkább csípte a szemét hitük nyílt megvallása. Józsefet berendelték a sportközpontba, ahol egy ottani párt-apparatcsik elvtárs számonkérte az esküvő miatt. Fényképeket mutatott neki, amellyel talán zsarolni vagy megijeszteni akarta, ám József csak annyit vetett oda, hogy milyen jók a képek! Ez volt az első eset, majd csakhamar következett a második, szinte már megalázó esemény.
Földváry-Boér Mária: Alighogy hazaértünk a mátrai nászutunkról, Józsiék meghívást kaptak az OTSB részéről a sikeres maconi világbajnokság örömére rendezett vacsorára. Mivel a meghívás plusz egy főre is szólt, Józsi közölte, hogy feleségeként engem is magával visz.
A Margitszigeten, a Nagyszálló éttermében volt a fogadás. Amikor Hegyi Gyula
Így is lett: gyermekeink ajándékaként 2014-ben, a 60. házassági évfordulónkon Józsival itt ünnepeltünk és valóban a legnagyobb tisztelettel vett körül bennünket a személyzet.
Gurovits József ellehetetlenítése
Ezután újabb eset történt. József a Margitszigeten alaposan megmondta a véleményét egy „elvtársnak”, aki a legminimálisabb szakmai hozzáértés nélkül bírálatot fogalmazott meg néhány sportoló munkájával kapcsolatban.
Akkoriban minden sportágban sok-sok „elvtárs” lebzselt a válogatottak közelében, akiknek a sportolók szemmel tartása, útlevelük kezelése, és a nemzetközi utakon történő ellenőrzés volt a feladatuk. Ilyen bolsevik figura volt az is, akinek Gurovits József beolvasott. Ez lehetett az utolsó csepp a pohárban. József felfelé ívelő sportolói pályafutását – amely a helsinki bronzérem után éppen az 1956-os melbourne-i olimpián érhetett volna igazán a csúcsra – módszeres aljassággal ellehetetlenítették.
Gurovits József: Nem egészen egy évvel voltunk a lakodalmunk után, 1955 nyarát írtuk, amikor eldöntötték, hogy ellehetetlenítenek. Az egyik versenyzőtársamat bízták meg azzal, hogy közölje velem a verdiktet.
Némi körülírás után elmondta, hogy olyan döntés született a személyemről, miszerint többet nem utazhatom a válogatott csapattal külföldre. Lényegében kizártak a válogatottból, lehetetlenné tették, hogy továbbra is a legmagasabb szinten sportoljak. Természetesen próbáltam megtudni, hogy ki, vagy kik döntöttek így, és miért született ez a döntés. Máig sem derült ki az igazság.
Egyszer az egyik társam annyit mondott, hogy fölösleges erőlködnöm, mert tudomása szerint a legmagasabb szinten hozták meg ezt a döntést. A valódi okot és a valódi döntéshozók személyét azóta se mondta meg senki…
Gurovits József – hatalmas vívódással a lelkében – a történtek után végül úgy döntött, abbahagyja az élsportot és civil foglalkozás után néz.
Sportújságíróként kezdett el dolgozni. Személyének megítéléséről mindent elmond, hogy amíg valakik, ott fent, a kommunistákra jellemző becstelenséggel elvágták a karrierjét, addig egykori sporttársai körében feltétlen megbecsülésnek örvendett. Több jeles sportoló kizárólag neki volt hajlandó interjút adni, és tudósítói minőségében is minden eseményen szívesen látták.
Mária számára sem volt sikeres sportév az 1956-os. Makacsul kiújuló, olykor lázzal is járó betegség gyötörte, ami meggátolta a további fejlődésben. A sportorvos egy éves pihenést javasolt neki, mert újra és újra előtörő gyengélkedéseit abban látta, hogy Mária teljesen kizsigerelte a szervezetét. Ebben volt is valami, a kitűnő sportolónő ugyanis nem csupán a téli, jeges edzéseket végzete nagy intenzitással a munka mellett, de a nyári, úgynevezett kiegészítő tréningeket is. Mindehhez pedig nem volt lehetősége a szükséges kalóriamennyiség bevitelére, így a sportorvos által megállapított kimerültség valós diagnózis lehetett.
Mint kiderült, Mária és József anyaországi sportpályafutása ezzel a kényszerpihenővel le is zárult. Öröm is érte szerencsére őket. Mária ekkor már a szíve alatt hordta első gyermeküket, illetve felcsillant a remény, hogy imádott hazájukból szabad ország lehet. A naptár ugyanis ekkor 1956 októberét mutatta…
Folytatjuk.
