Megint elvesztettünk valamit, ami a rendszerváltozás óta velünk volt
Az év legmókásabb közéleti eseményei közé tartozik majd a pillanat, amikor Benjamin Netanjahu szokatlanul hosszas budapesti tartózkodása során – meg még picivel előtte is – szisztematikusan tönkretette a balliberálisok 20+ éves projektjét. Nem egyszerűen a hosszas és nagy műgonddal összehordott kártyavár alsó lapjait rántotta ki alóla, hanem az egész alapjául szolgáló asztalt, mindezt pedig olyan szigorú pofával, hogy azt valószínűleg a következő antiszemitázó hátán fogja széttörni.
Az eddig hosszasan kígyózó sor most értetlenül bámul egymásra, vagy maga elé. Állítólag meg van döbbenve és cserbenhagyva érzi magát, mindenekelőtt azonban panaszkodni jár ellenzéki kibeszélőshowkba. Az előéletüket és szocializációjukat ismerve ez még több hétig is eltart majd. Kivételesen most nem is Orbán Viktort utálják ennyire – őt ugye mindig a legnagyobb mértékben utálják – hanem a Császárt, aki cserben hagyta őket. Minden jó volt, amíg a legjobb és legélesebb fegyverekkel kaszabolhatták az ellenséget, de aztán jött a rohadt Orbán, megdöntötte a pályát a maga javára, így még a küzdőkörben is lett hirtelen egy kis sarok. 2010-ben ide vágta be őket, ők pedig azóta is ott szenvednek, mindenük nagyon fáj, most pedig a szenvtelen császár, ahelyett, hogy megsajnálná saját kis gladiátorát, hirtelen a lefelé mutatott hüvelykujját mutatja feléjük. Külön érdekesség a történetben, hogy ennek a gladiátornak legnagyobb erényét saját bevallása szerint a hihetetlen nagy esze és nagyvilágban való tájékozottsága jelenti. Nem is lehetne okosabb, műveltebb, világlátottabb lény, mint ő.
Ennek fényében igen érdekes és merész politikai próbálkozásnak tűnt a Benjamin Netanjahu által vezetett izraeli külügyminisztériumot és főleg magát Benjamin Netanjahut Soros György személyével fordítani Orbán ellen.
Valószínűleg a regnáló izraeli nagykövet is átgondolja majd eme átgondolatlan tettét, és tanul belőle a hátralevő diplomáciai pályafutására, de az is könnyen elképzelhető, hogy nem lesz neki ilyen. A hazai ősliberális elit azonban dúlva-fúlva vette tudomásul, hogy az izraeli miniszterelnök szerint kacagó, valaha zsidók arcképeit kiplakátolni önmagában mégse annyira antiszemitizmus. Érthető, hogy a dolog sokkolta őket, mert az emlékezetes Csurka-dolgozat óta valahogy mást szoktak meg. Hermann Göring egykori kedvenc mondása volt a
„Wer Jude ist, bestimme ich!” („Hogy ki a zsidó, azt én döntöm el!”).
Ezt megértve, elsajátítva és a mondat alanyát antiszemitára cserélve pedig boldogan játszották ugyanezt regnálásuk során. Az egykori SZDSZ értelmiségi holdudvara, néha vezetősége volt a morfinfüggő agy, az alájuk tartozó sajtótermékek a dagadt kar, a MAZSIHISZ pedig a vádlón mutató virsliujj. Az a MAZSIHISZ, amelynek jelenlegi elnöke, Heisler András láthatóan fizikailag kínlódott Orbán Viktor és Benjamin Netanjahu dohány utcai beszédei alatt, saját – állítása szerint megtisztelően őszinte – beszédében pedig meglehetősen zavaros sérelemlistát sorolt fel. A két miniszterelnök által meglehetősen fagyos reakciókkal fogadott beszéd közben érdemes volt figyelni a gyakran mutatott Benjamin Netanjahu szigorú arcát a plakátkampány-téma felemlegetésekor. A „nyelvi és képi eszköztártól” rettegő állítólagos zsidóságra való hivatkozáskor Bibi Úr szemmel dobta volna be Heislert valami Soros-bérelte lélekvesztőbe, hogy a 250 százalékos kihasználtsággal vándorló muszlim migránsok között értelmezze át picit az antiszemitizmustól való félelem fogalmát. Erre a célra viszont Farkasházy Teddy igazán meggondolhatná magát és összeránthatna valami gyors válságszárszót, hogy Konrád Györggyel, Heller Ágnessel, Kéri Lászlóval, Vágó Istvánnal, Sas Józseffel, Németh Péterrel, Karsai Lászlóval együtt kialakítsák a teljesen új és tudományos igényességű álláspontjukat antiszemitizmus-ügyben, mert ez az 1992 óta úgy-ahogy működő vagy vegetáló narratíva sajnos végleg kifújt.
