A legpiásabb óra - avagy szar dolog úgy berúgni, ha körülötted mindenki józan
Emlékszünk még a Bukás című korszakos remekműre, amelyben Adolf Hitler utolsó napjait dolgozták fel, kifejezetten igényes történelmi hitelességgel? Nos, a britek ezúttal megcsinálták a saját feldolgozásukat, ami hasonlóan bravúrosan sikerült.
A sikerrecept adott, nem nagyon kell semmi újat kitalálni. Végy egy nem túl józan politikai vezetőt, aki a való életében is futószalagon szállította a minimum megkérdőjelezhető, de inkább egyértelműen ostoba döntéseket, és nagyjából hitelesen mutasd be delíriumos óráit a nagyközönség számára. A sors furcsa fintora, hogy míg a végóráiban erősen bipolárisan valóságtagadó, tehát néha teljesen józan Adolf Hitlert a teljes közvélemény megmosolyogta, addig az elején csak kedvesen kótyagos, később viszont egyre agresszívabban részeg Winston Churchillnél a film végére elvárnának valamiféle liberális katarzist. Ez a furcsa igény nehezen indokolható, hiszen a józan néző a józan királlyal egyetemben már az elején is inkább szavazna lord Hallifaxre a miniszterelnöki székben. Esetleg visszapasszolná azt a haldokló, de a fájdalomcsillapító morfiumtól még így is jóval kevésbé kiütött Chamberlain alá. A legsötétebb óra eljövetelével azonban már megvan az a pont, amikor a vezérkari főnök kétségbeesett helyzetjelentését a miniszterelnökkel ellentétben az ajtónyitó katonai rendészek meg gépírókisasszonyok is tökéletesen értik. Hosszú percekig tartó ideges üvöltözés és a felesleges slepp kiparancsolása (“Ne maradjon bent más, csak Keitel, Jodl, Krebs és Burgdorffff!”) után azért néha Winstonnak is bevillan néhány pillanatra a valóság. Ilyenkor rendszerint az első világháború csataterein ébred.
Mond is gyorsan valami ott egész használhatónak tűnő megoldást, de a vezérkar csendesen figyelmezteti, hogy ez sajnos már a második.
Kicsit megsértődve elvonul valamit hazudni a népnek, utána pedig jöhet ismét a pezsgővel felhígított viszki, hogy a valóság mégse legyen ennyire élesen fájdalmas. A delíriumban eltöltött percek során Adolf Hitlernek csak a germániai (exBerlin) kupola makettel volt alkalma társalogni, de a brit miniszterelnöknek ilyenkor szerencsére a vécén is kéznél van az amerikai elnök. Ha bármelyikünk betöltené ezt a fontos posztot majd, láthatóan úgy kell kuncsorogni nála, hogy egy korty viszki, egy korty könyörgés valami hitelre adott ingyenfegyverért, amit majd öt perc alatt beküldünk teljesen feleslegesen az ellenséges tűzbe, ha a saját hadvezetésünk nem lesz olyan ügyes, hogy megakadályozza. A folyamat közben Sir Winston, az illendőség határait betartva, még kakil is, valamint mindig mond valami szarkasztikusan vicceset.
Aztán a legsötétebb órán, annak is a legsötétebb percében, valami csoda folytán már Churchill is hajlik rá, hogy nincs tovább.
Elfogyott a szesz és ideje kijózanodni, megalázó békét kötni, agresszív kis liberális bulldogunk feltépi a szolgálati Rolls-Royce ajtógombját és a föld alászáll a nép egyszerű gyermekei közé. Hagyjuk is most, mennyire történelmietlen eme jelenet. Valószínűleg semennyire, hiszen Churchill a jobb sorsra érdemes HMS Prince of Wales csatahajóval a való életben is eljátszotta ezt, amikor kakilós telefonpartneréhez igyekezett aláírni az Atlanti chartát, hiszen egy brit miniszterelnök viharban se késhet! Semmi gond nem származhat hát abból, ha a viharos és német tengeralattjárókkal telített óceánon kicsit lemaradnak így a kényszerűen lassító kisérőrombolók, hiszen az admiralitás első lordjaként két évvel korábban nem pont ugyanígy sikerült elveszítenie az HMS Courageous-t. Miniszterelnöki alkalmasságának további remek bizonyítékaként kifejezetten büszke rá, hogy egy meglepett kislány segítsége nélkül képtelen önállóan egyetlen megállót megtenni a helyes irányban.
A metrószerelvényben pedig következik a csodálatos liberális katarzis.
Mindenféle külügyminiszterek meg racionalitások helyett London színes, meleg polgárai végre a helyes irányba lökik a sárban megragadt taligát. A Horatiust idéző fekete srác fehér barátnőjével, a dühös kislány, aki csak halott nácikat akar látni maga körül! Megannyi ENBER az embertelenségben! A Bukás itt átvált egyfajta Szomszédok parafrázisba, a lakóközösség pedig indulatosan kikéri magának a felvetést, hogy a lakótelepre mindenféle fasiszta huligánok költözzenek be, akik marihuánás injekcióstűikkel megmérgezik Lenke néni és a kis Matyi életét. A közös Böhm bácsi legyen szíves intézkedjen, és győzze meg az IKV-t hogy folytassák tovább a harcot!
Sajnos a történet itt véget is ér, pedig igazán megérne még pár folytatást.
Az elkövetkező öt évben ugyanis Churchill gyakran lenézhetne még a metróba tanácsért. Például az olyan sorsdöntő pillanatokban, hogy elküldje-e a már fent említett és mindig mindent megúszó Prince of Wales-t a Távol-Keletre, hogy végre most már tényleg elsüllyedjen a nagy semmiért (végül elküldte és elsüllyedt a nagy semmiért). Esetleg elkezdjenek-e a GDP-jük 30-35%-áért nehézbombázókat ontani, amelyek végül a német hadigazdaság mintegy 0,5-0,8%-át romba is döntik (végül elkezdtek).
Megannyi remek döntés, amelynek átgondoltságát igazolná, ha a metrókocsi népe hozta volna őket.
Vagy lehet, a néger utas mutatja rá, hogy ez a metrókocsi valójában csak Winston, szesz által eléggé összekuszált idegpályáin robog, és egyfajta szimbolika az egész? Az igazán jó filmalkotások nyitva hagyják az ilyen komoly dilemmákat.
