Március

Számomra, számunkra – erdélyi, különösen marosvásárhelyi magyarok számára – szinte természetes, hogy a márciushoz a fekete színt társítjuk állandó jelzőként. Nincs ez jól így. Annak ellenére sem, hogy az én, a mi generációnk számára, akik megéltük, talán pontosabb, ha úgy fogalmazok: túléltük az 1990-es esztendő márciusának véres eseményeit – a gyengébbek kedvéért: a magyarellenes pogromot –, meghatározó történelmi élményünk. Bátran állítható: azóta is feldolgozatlan traumánk. Egyénileg még túltesszük magunkat valahogy a történteken, de közösségi szinten máig nyögjük következményeit. Elsősorban annak, hogy miután az utcán nyertünk, később, a tárgyalóasztalok mellett veszítettünk. Meg annak, hogy a román hatóságok megtorló intézkedéseitől, a szélsőséges nacionalisták bosszújától tartva, reményvesztett vásárhelyiek ezrei – durván számítva úgy tizenöt ezren – hagyták el az országot. Hiányuk ma érződik a leginkább, s nem csak Vásárhelyen. Az 1990-es esztendő fekete márciusáról – az események követőjeként, olykor aktív résztvevőjeként – nem sok újat mondhatok. Ennek ellenére, ahányszor alkalmam van rá, kötelességemnek tartom rögzíteni: azokban a forrongó napokban vált nyilvánvalóvá, hogy az, amit a hivatalos történetírás romániai forradalomnak nevez, egy előre kitervelt forgatókönyv szerint zajlott. A romániai magyarok követeléseinek teljesítése pedig nem állt a “forgatókönyvírók” szándékában. Amióta a megváltozott geopolitikai viszonyok között az USA számára felértékelődött a térség, s benne a krónikus oroszfóbiában szenvedő Románia, azóta folyamatosan romlik az erdélyi magyarság helyzete, különösen az autonómiaküzdelem esélyei csökkentek. A magát a Nagy Testvér árnyékában, annak védőszárnyai allatt biztonságban érző román hatalom egy ideje ádáz küzdelmet indított anyanyelv- és szimbólumhasználati jogaink ellen, a korrupcióellenes küzdelem ürügyén zaklatják túlzottan karakteres székelyföldi városvezetőinket. Legutóbb pedig a székely szabadság napi marosvásárhelyi rendezvény szervezői és résztvevői ellen indítottak jogi hajszát. Tették azt követően, hogy a hatóságok kijelentették: rendbontásra nem került sor. Néhány napja azonban bírságolási jegzőkönyvek sorát kézbesítették. Maga a csendőrség szóvivője is elismerte, hogy korábban Marosvásárhelyen még egyetlen rendezvény kapcsán sem róttak ki ennyi bírságot. Eközben pedig képünk viselői, a hivatásos érdekvédők – ahelyett, hogy telekiabálnák vele, ha nem is a világot, de legalább Európa azon helyeit, ahol némi szimpátiára, együttérzésre számíthatnánk – a legjobb esetben úgy tesznek, mintha tennének valamit, vagy pedig nemes egyszerűséggel hallgatnak, mint ama “bizonyos” a fűben…