Ez van...

Ez van – tárta szét lemondóan karjait mintegy beszélgetésünk mérlegét megvonva poros kisvárosbban élő ismerősöm. A valamikori jelentős közigazgatási központ, a nacionálkommunista éra alatt komoly ipari potenciállal bíró település, a megyei jogú városi rang ellenére, a fokozatos eljelentéktelenedés útját járja, a rendszerváltás után a teljes és visszafordíthatatlan leépülés jeleit mutatja. Az ipari vállalatok sorra zártak be, termelés szinte alig folyik a városban, mindössze néhány szolgáltatásban érdekelt vállalkozás tengődik, küzd a túlélésért. Jelenleg – akárcsak több más hasonló helyzetű településen – a városháza a helység legnagyobb foglalkoztatója. A két legutóbbi népszámlálás közötti időszakban jelentősen visszaesett a város lakosainak száma, a munkanélküliek aránya minden eddigieknél magasabb, egyre többen kénytelenek külföldön szerencsét próbálni, a fiatalok – perspektíva hiányában – elhagyják a települést. A szórványnak számító magyar lakosság, bár korábban a 20 százalék határán mozgott, ma már inkább a 10-hez közelít. Az egykori ipari munkások zöme – ki a munkalehetőségek hiánya miatt, ki nyugdíjaztatása okán – elhagyta a várost, hazatelepedett közelebbi vagy távolabbi szülőfalujába. Az általános és középiskolák még meglévő magyar osztályai állandó tanulóhiánnyal küszködnek, az önálló magyar iskola létrehozására vonatkozó minden eddigi kísérlet elbukott a helyi román döntéshozók akadékoskodásán. Ilyen körülmények között került sor találkozásomra egy olyan ismerőssel, aki szülőként az idén érettségizett gyerekének pályaválasztási, továbbtanulási gondjaival szembesült. Megtudtam: az egyetlen végzős magyar osztályból csak beszélgetőpartnerem gyereke szándékszik egyetemre menni, rajta kívül még ketten-hárman fontolgatják a továbbtanulás lehetőségét. A többség legfőbb vágya: minél hamarabb elhagyni a várost, külföldön, lehetőleg Nyugat-Európában vállalni munkát. A fenti helyzet nem egyedi, számos szórványtelepülésre jellemző. Amint az ott élő magyar közösségek legfőbb gondjai: a munkanélküliség, az elvándorlás és a vegyes házasságok következményeként a helyi magyar közösségek létszámának folyamatos csökkenése is. A lemorzsolódás, a széthullás azonban nem mindenütt egyforma mértékű. Ott, ahol megvan, mert megteremtették a lelkes, elhivatott, szolgálatra mindig kész mag, ott tovább él a közösségi szellem, ott gondviselésszerűen mindig felbukkan egy-egy tettrekész ember, ott, ha nem is virágzik, de él a kultúra, élnek a civil közösségek. A megújuláshoz egyéni és közösségi szinten egyaránt belülről, önmagunkból kiindulva juthatunk el. Elsőként az önvizsgálatnak, a leltárkészítésnek kell megtörténnie, ezt követően jöhet a feladatok, a tennivalók összefoglalása, majd a cselekvés. Ez lenne a közösségi dolgainkhoz való felelős és eredményre vezető hozzáállás egyetlen módja. Másként marad a sehova se vezető folyamatos panaszkodás, a mit miért nem lehetek kibúvóként való ismételgetése, a munka hárítása, önmagunk siratása.