Vezet a párt
A minap tartották az iskolaigazgató-jelöltek számára kiírt versenyvizsgát. A kitöltendő rácsteszt három részből állt, s csak az utolsóhoz volt szükséges némi szakmai jártasság. Az első rész – hogyan is fogalmazzak, hogy senkit meg ne sértsek? – a betűvetést még kellőképpen el nem sajátítók számára összeállított logikai tesztnek tűnt, a másodikkal való megbírkózás egy átlagos képességű általános iskolai tanulótól elvárható szövegértést feltételezett csupán. És még így is voltak olyanok szép számban, akik elbukták a versenyvizsgát. Nekik sem kell nagyon búslakodniuk, ha „csak” ideiglenesen kinevezettként is, de a folyó tanéveben zavartalanul igazgathatnak. Hogy miért a színjáték, a demokrácia színlelése, amikor mindenki tudja, főleg az érintettek, hogy a politika dönt ebben a kérdésben is, azt fel nem foghatom. Így volt ez régebben is, legalábbis az én generációm idején, amikor az egyetlen párt akarata szerint mozdult, ha mozdult minden, s ha nem, az is az elvtársi akarat szerint volt. Az 1989-es gengszterváltás után egy ideig még adtak a látszatra, igen, évekig azt hittük, a nyugati „fejlett’ demokráciák, az EU-s normák ezt megkövetelik, aztán „illetékeseink” gyorsan kiismerték a brüsszeli boszorkánykonyhát: ma már olyan apróságokra, mint esélyegyenlőség, szaktudás, korrektség semmit sem adnak. Magyarán: folyik a kontraszelekció zavartalanul, a lényeg: mindenütt a bizalmi emberek kerüljenek pozícióba, ki-ki építi és próbálja jóllakatni – tisztséggel, pénzzel, mikor mivel – a saját klientúráját. Róka fogta csuka, csuka fogta róka helyzet az, ami mára kialakult. Hogy közben padlón az oktatás, az szinte senkit sem érdekel, még – egyre nehezebb leírnom a pedagógus szót – a tanügyi dolgozókat sem. Képmutatásban, fásultságban már odáig jutott az erdélyi magyar politika, de a pedagógus társadalom is, hogy szinte senkit sem érdekel – legalábbis nem nagyon hallottunk arról, hogy emiatt tiltakoztak volna –, hogy a politika – esetünkben az RMDSZ – dönti el, ki viselhet iskolaigazgatói/aligazgatói tisztséget. Akárcsak régen, amikor mindenben az állampárt volt a legilletékesebb: a jó elvtárs nem lehetett más, mint jó szakember, ergo: járt neki – csak neki járt! – a „jutalom” is. Huszonhét esztendővel a politikai rendszerváltás után ott tartunk, hogy már nem kell közvetlenül a román hatalomnak – jelentsen bármit is ez – beleszólnia az erdélyi magyar nemzeti közösség belső ügyeibe, megteszi helyette annak politikai és közképviseleti szervezete, amelyet körmönfont eszközökkel maga alapított, s irányít belső bizalmi emberei által a mai napig...
