Székelyek kongresszusa

A napokban zajlik a Székely Kongresszus, amelyet most rendeztek meg harmadszorra. Most is, amiként az ezredforduló tájékán elsősorban Székelyföld jövőjének, szellemi és anyagi gyarapodásának lehetőségeit próbálják feltérképezni. Már az első, 1902-es tanácskozáson is az elvándorlást tekintették a legfontosabb megoldandó gondnak. Hogy helyesen térképezték fel a helyzetet elődeink, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy máig nem találtak gyógyírt a “betegségre”. Tény, hogy a kivándorlással párhuzamosan folyó román betelepedés igencsak megváltoztatta Erdély, s benne Székelyföld lakosságának etnikai arányait. Ma már Székelyföld peremvidékén is valós a veszélye annak, hogy visszafordíthatatlanul kisebbségbe kerüljön a magyarság. A kiegyezés utáni iparosításból kimaradt - kizárt? - Székelyföld végzetesen háttérbe szorult gazdaságilag, a mai napig küzd ezzel a problémával: sem a XX. század elején, sem az impériumváltás utáni szocialista iparosítás évei alatt nem tudta leküzdeni hátrányát. Az 1989-es politikai rendszerváltás utáni években sem változott lényegében semmi, sőt, aggodalomra okot adó méreteket öltött a kiművelt emberfők elvándorlása. A komolyabb befektetések, az infrastrukturális fejlesztések elmaradása továbbra is hátrányos helyzetben tartja a régiót. Hogy országos szinten a székelyföldi megyékben a legalacsonyabb a havi átlagkereset, sok mindent elmond a régió gazdasági helyzetéről. A körülírt gondokra az autonómia, a területi önkormányzatiság jelenthetné az egyetlen gyógyírt. Az autonómiát viszont nem adják ingyen, annak kivívása a politikum feladata lenne. Feltételezve, ha minden erdélyi magyar politikai aktor megegyezne annak szükségességében, egyaránt akarná, nemcsak a deklarációk szintjén. Sajnos az autonómiaküzdelem harci mezején odáig jutottunk, hogy az erdélyi, székelyföldi gyalogmagyarok zöme ma már azt mondja: ha eddig arra sem voltak képesek, hogy elmagyarázzák a románoknak, mit is akarunk, hogyan értelmezzük az autonómia fogalmát, akkor az utóbbi közel három évtizedben semmit sem tettek. Következésképpen nekünk többet ne trombitáljanak. Akkor mégis mi haszna egy ilyen összejövetelnek? Azt kell mondanom, ha csak annyit tesznek, hogy értékelik helyzetünket, lajstromozzák az előttünk álló feladatokat, s azt, hogy azok sokaságából mit vagyunk képesek megoldani, nos, már akkor sokat léptünk előre. Merthogy nem topogunk helyben. A valós helyzetismeret önbecsülésünkben, emberi tartásunkban is megerősíthet. Merthogy ezek nélkül, ismerjük el, nem megy...