Jelentés a frontvárosból
Az erdélyi magyarság jogérvényesítő küzdelmeinek, egyáltalán a magmaradásért vívott harcának szempontjából tekintve Marosvásárhely szimbolikus jelentőséggel bír, amolyan “frontvárosnak” számít. Az autonómiáért küzdő székelység valamikori gazdasági-kulturális központjának, mondhatni fővárosának számító város Trianon óta a tervszerűen folyó román terjeszkedés legfőbb célpontja. A nacionál-kommunista érában központilag irányított erőszakos iparosítás is e célt szolgálta, az ebben a korszakban épült gyárakba szinte kizárólag a Kárpátokon túlról érkezett román munkavállalókat alkalmaztak. Az 1989-es rendszerváltás utáni napokban felcsillant a remény, megtorpanni látszott a folyamat, de a vásárhelyi “fekete március”, a magyarellenes pogrom kijózanítólag hatott, világossá válhatott mindenki előtt: a cél nem változott, legfennebb az eszközök. Hogy a lényeget tekintve - a magyar-román viszony tekintetében mindenképp - semmi sem változott, arról a kezdeti “forradalmi” lelkesedés lanyhulta után, hamar megbizonyosodhattunk. Ami pedig a rendszerváltástól mostanig eltelt lassan huszonnyolc év, közel három évtized során történt, mind-mind azt bizonyítja, hogy Marosvásárhelyt “érdekvédelmileg és közképviseletileg” bizony feladtuk. Az ellenkezőjét súlykoló politikai diskurzus ellenére is. Állításom igazolásaként: a februári gyertyás, könyves tüntetésen még százezres tömeg követelte az óvodától az egyetemig terjedő magyar nyelvű állami oktatási rendszert. Alig egy hónappal későbben már baltás, fejszés román parasztok törtek a békés tüntetőkre, verték ki Sütő András szemét. A pogromot követő kivizsgálások időszakára datálható az RMDSZ - a magát az erdélyi magyarság egyetlen legitim érdekvédelmi és közképviseleti szervezetének tartó “szövetség” - önfeladó politikájának kezdete. A vásárhelyi magyarságnak azóta kudarcok sorozatát kellett megélnie. Elég, ha csak a 2000-es helyhatóségi választásokat említem, amikor első ízben került a város élére demokratikusnak úton, azaz választások révén román polgármester. Igaz, ebben közrejátszott az RMDSZ által rosszul értelmezett, mert nem a helyi magyar közösség érdekeit szolgáló azon alku, aminek lényege: lemondtak a polgármesteri székről, cserébe a megyei tanácselnöki tisztségért. Az eset összefügg azzal a ténnyel is, hogy a hivatalosan 2002-ben közzétett népszámlálási adatok szerint ekkor fordult át az etnikai arány a románság javára. Azóta pedig nincs megállás: a magyarországi “elvtársaik” által megfogalmazott parancsot követve, a Fidesz-szel kötött szövetség ellenére, a mai napig “mernek kicsik lenni” - reggel, délben, este, a nap minden órájában. Ennek tudható be, hogy a mai napig nem sikerült egyetlen magyar vonatkozású szobrot, emlékművet felállítani a város központjában, a kétnyelvű utcanévtáblák területén sincs előrelépés, Kossuth Lajos neve végképp tiltólistán maradt, sem az utcát visszanevezni nem lehet, sem a mellszobra nem állítható ki a Sapientia egyetem udvarára, sőt az orvosi egyetem önálló magyar tagozatának felállítását sem szorgalmazzák már hivatalos helyeken. Legutóbb pedig a római katolikus gimnáziumért folytatott harbcan vallottunk kudarcot, megjegyzem: aktív “érdekvédelmi és közképviseleti”, illetve egyházi közreműködéssel. Az eddigiekből is kitűnik, hogy az RMDSZ érdekérvényesítő ereje a nulla felé közelít. Hogy ebben mennyi szerepe van a jóra való restségnek, azaz az alkalmatlanságnak, vagy az önfeladásnak, ezután eldöntendő. Ami a legszomorúbb: ezek után a folytatás sem tűnik bíztatónak. Pedig már a magyar külügy, illetve a legfőbb kormánypárt is belefolyt a konfliktusba: korábban nem tapasztalt határozottsággal foglaltak állást a római katolikus iskola ügye mellett. Úgy fest - az éppen zajló iskolaügy is ezt bizonyítja -, ha már az erdélyi magyar politikára nem számíthatunk, akkor a civil szférára hárul a jogérvényesítő küzdelem folytatásának feladata. Marosvásárhelyen mindenképp.
