A kényszerű bozgor

– Nem hiszem, hogy elképzelhető megalázóbb élmény, mint amiben azon a bizonyos 2004. december 5-ei referendum másnapján volt részem – jelentette ki múltba révedő tekintettel. A kollektív emlékezet – különösen a politikai és közélet eseményeit illetően – igencsak rövid, sőt módfelett szelektíven működik, ezért talán nem árt felidéznem a történteket. Az említett napon tartották Magyarországon a kórházprivatizációról és a magyar állampolgárság kiterjesztéséről szóló népszavazást. A voksolást – jó demokratikus szokás szerint – kemény kampány előzte meg. A nemzeti oldal a könnyített honosítás mellett, a balliberális pedig ellene foglalt állást. A nemzeti oldal a trianoni szétszakítottság utáni nemzetegyesítés eszközeként emlegette a magyar állampolgárság kiterjesztésének könnyített lehetőségét, a liberált baloldal pedig huszonhárom millió román munkavállaló megjelenésével, a szociális és egyéb ellátási rendszerek összeomlásával riogatta a jámbor szavazópolgárokat. Az eredmény közismert: a szavazatra jogosultak kétharmada távol maradt az urnáktól, tehát a referendum eredménytelen lett. A mintegy 8 millió szavazati joggal rendelkező polgár közül alig 3 millió tartotta fontosnak résztvenni a döntésben, közülük csupán 1,5 millió ember számára jelentett valamit a nemzeti összetartozás, a Kárpát-medencei magyarság sorsa. Fekete Gyula író így emlékezett meg erről: „2004-ben nyolcvankét százalék tagadta meg nehezebb sorsú, idegen önkénynek kiszolgáltatott testvéreit. Igen, mert féltette életszínvonalát – mentegették némelyek ezt a lealjasodást, holott épp ezzel a mentegetéssel adták bizonyságát: anyagi kockázatra hivatkozva tagadni meg nehezebb sorsú testvéreinket: maga a lealjasodás feneke.” Erdélyben elkeseredést, helyenként erős indulatokat váltott ki az „eset” –, amely felért egy második, mondhatni lelki Trianonnal. – Hogyan éltem meg a tragédiát egy olyan városban – frontvárosban! –, ahol a helyi magyarságnak naponta kell szembesülnie az államilag irányított etnikai homogenizációs törekvések, a román kizárólagosság, felsőbbrendűség megnyilvánulásaival? – tette fel a szónokinak szánt kérdést. – Úgy éreztem: elárultak, becsaptak, kitaszítottak, megaláztak – folytatta. – És tették ezt azok, akikre addig büszke voltam, akikre felnéztem, akik közé tartozónak hittem, tudtam magam. – És még valami: a referendum másnapján a román sajtós, akivel az utcán összefutottam, együttérzően, szinte sajnálkozva állapította meg: „Most már valóban bozgorrá váltál.” Bevallom: ilyen maró szégyent, tehetetlenséggel vegyes dühöt azóta sem éreztem – zárta gondolatait.