Mély fájdalommal...

Min­den­eset­re a nyom­dai kor­rek­to­rok, szolgála­tos szer­kesztők, tisz­ta­fe­jek fo­ko­zott éberséggel fi­gyel­tek ilyen­kor. Vigyázó sze­mek, fülek követték min­den lépésünket, még gon­do­la­ta­in­kat is. „Számon tart­hatják, mit te­le­fo­noz­tam// s mi­kor, miért, ki­nek.// Aktákba irják, miről álmo­doz­tam// s azt is, ki érti meg.// És nem sejt­he­tem, mi­kor lesz elég ok// előko­tor­ni azt a kar­totékot,// mely jo­gom sérti meg.” – fo­gal­maz­ta meg a költő azt, ami később be is követ­ke­zett. Az 1989-es rend­szerváltás után történt, hogy el­hunyt a rossz hírű egy­ko­ri sze­kus tiszt. Történe­te­sen ma­gyar volt a sze­rencsétlen, akit csak Bunkó Bélaként em­le­get­tek a he­lyi­ek. S mi­vel a kor szokása sze­rint mi­li­cistától a sze­ku­sig min­den­ki jogi dip­lomát sze­rez­he­tett – va­la­hogy úgy, ahogy ma­napság a dok­to­ri címek­hez jut­nak a po­li­ti­ku­sok –, a for­du­lat után közülük so­kan átnyer­gel­tek az ügyvédi pályára, s még ki tud­ja, mire. Bunkó Béla már koránál fog­va sem te­het­te ezt. Arról, hogy le­dip­lomázott, fe­leségén és szűk családi körén kívül, talán sen­ki sem tu­dott. Őriz­get­te dip­lomáját, csak úgy önmagának, amo­lyan egy­szer még jó lesz va­la­mi­re ala­pon. “Mély fájda­lom­mal tu­dat­juk, hogy a drága jó férj, stb., stb., Bunkó Béla fogász, életének stb., stb., örökre meg­pi­hent stb., stb., stb.” – je­lent meg halálhíre a he­lyi lap­ban. A nyom­da ördöge holtában is csúnyán meg­tréfálta Bunkó Bélát. Akik is­merték, kaján vi­gyor­ral nyugtázták az ese­tet. Na­po­kig szóbeszéd tárgya volt az elírás – jogász he­lyett fogász –, vol­tak, akik pusz­ta vélet­len­nek te­kin­tették, de olya­nok is, akik tud­ni vélték, a nyomdászok közül va­la­ki ily módon to­rol­ta meg az el­hunyt el­le­ne elköve­tett bunkóságait. A sors szeszélyes, a sors kiszámítha­tat­lan, nem tud­ni, mi­kor áll bosszút az em­be­ren – von­ta le a meg­fel­leb­bez­he­tet­len­nek vélt követ­kez­tetést története végén.