Ez van

Mint tudjuk, december 1-je a rendszerváltás óta Románia hivatalos nemzeti ünnepe. A mai napig vita tárgya, hogy mi volt, mi lehetett a törvényhozó szándéka, amikor így döntött. Amihez nem fér kétség: az 1918 december 1-jei eseményt – Erdély Romániához csatolásának kimondása – legfennebb a románok ünnepelhetik, mi, magyarok nem. Ha ragaszkodni szeretnénk az igazsághoz, a történelmi hűséghez, akkor ki kell mondanunk: Erdély elcsatolásáról nem 1918. december 1-jén, hanem 1920. június 4-én döntöttek. Következésképpen a gyulafehérvári román nagygyűlés – legalábbis a nemzetközi jog szemszögéből tekintve – semmivel sem volt több, mint az ellenkező előjelű óhajt megfogalmazó, azaz Magyarország területi épségének megőrzése mellett hitet tevő december 22-ei kolozsvári magyar nagygyűlés. Amikor az 1989-es rendszerváltás után a román törvényhozásban úgy döntöttek, hogy az 1918 december 1-jei történelmi eseményt nemzeti ünnepként jelölik meg, bizony nem jártak el a kellő körültekintéssel. Egyértelmű, hogy december 1-je nem Románia, csak a románok ünnepe. Ami azt jelenti, hogy a másfél milliónyi román állampolgárságú magyarra úgy tekintettek, mint akik eleve nem számítanak. Legfennebb annyiban, hogy meg lehet nekik mutatni... Mit is? Hát, hogy őseik anno elvesztették – pontosabban: jobban elvesztették! – az első világháborút. Aminek következménye az egyik fél számára az országvesztés, a másik számára az országgyarapítás. Az első világháború után Románia nemcsak Erdéllyel gyarapodott, hanem számos olyan problémával is, amelyek megoldására azóta is képtelen. A tagadhatatlanul létező Trianon-traumát a jelek szerint egyik oldal sem tudta maradéktalanul feldolgozni. Az egyiknek a veszteség, a másiknak a gyarapodás okoz a mai napig gondot. Szellemi, lelki, erkölcsi értelemben egyaránt. Románia, különösen a román politikai osztály esetében az a legnagyobb gond, hogy lélektanilag képtelen felülelmelkedni a száz évvel ezelőtti „győztes” helyzetén. Tőlünk meg elvárná, hogy szemforgató módon ünnepeljünk, amikor valójában gyászolnunk kellene. Sőt: azt is megkövetelné, hogy naponta hűségesküt tegyünk Románia mellett. Persze csak azért, mert teheti. S egyébként is: vae victis! Igaz, hogy már régóta vége a háborúnak... Még szerencse, hogy nem minden román gondolkodik az említett módon, s vannak attól igencsak eltérő, akár a magyar álláspont iránt türelemmel, megértéssel viseltetők is. Egyetlen baj: csak magánbeszélgetésekben vállalják véleményüket, mert tartanak attól, hogy a nagyromán eszméket követő többség magyarbérencnek titulálja őket. Ami bőven elegendő ahhoz, hogy életük ellehetetlenüljön. Amíg ez a helyzet, amíg a „magyar revizionizmus” veszélyével riogatható a románok többsége, addig mi, erdélyi magyarok sok jóra nem számíthatunk. Ez van.