Petíció – mire jó?

Újabb petíció indult, ezúttal azt kérik az indítványozók – egyébként teljesen jogosan –, hogy vonják vissza Klaus Iohannis román államfő jelölését az idei Nagy Károly-díjra. Hogy micsoda is az a díj? Az aacheni Nemzetközi Nagy Károly-díj Alapítvány ítéli oda „a méltányosság, a kisebbségek védelme és a kulturális sokszínűség nagy támogatóinak.” Idén úgy gondolták, hogy a magyarok „nagy barátjának”, Klaus Iohannisnak ítélik oda, csakhogy időközben Wernerünk kissé, hogy úgy mondjam elragadtatta magát, s országrablási szándékkal vádolta meg Orbán Viktort. Miközben hazaárulást kiáltott a szoci pártra, s annak vezetőjére. Mire ez utóbbiak akkora igyekezettel próbálták lerázni magukról a vádat, hogy azonmód nemzeti ünneppé emelték a trianoni diktátum napját, június 4-ét, sőt alkotmányellenessé nyilváníttatták, s ekként betilttatták az autonómiáról szóló diskurzust a román törvényhozásban. Iohannis az ügy kapcsán egyik televíziós beszédében nyíltan elutasította a kisebbségi autonómia minden formáját. Míg ő Románia elnöke, ilyen törvény nem létezhet – jelentette ki. A járványhelyzet megakadályozta a díj hivatalos átadását, ezért a petíció ötletgazdái úgy gondolták, hogy aláírásgyűjtést hirdetnek, hátha meg tudják akadályozni az álkisebbségi román elnök kitüntetését. Hogy sikerül-e vagy sem, egyelőre nem tudható. Az viszont igen, hogy az újabb petíció egy korunkra jellemző jelenségre irányíthatja a figyelmet, mégpedig a közéleti érdeklődésüket még valamelyest őrző embercsoportok puhány, kényelmes, kockázatmentes társadalmi aktivitására. Nem tudom, hány komolyabb közösségi célt sikerült hasonló petíciókkal sikerre vinni, de nem hiszem, hogy számosat. Egy tömegeket megmozgató tüntetés, netán polgári engedetlenségi akció hatásosabbnak látszik, inkább felkeltheti a hatóságok, a közvélemény figyelmét. Mindenesetre a kényszerítő erejük ősszehasonlíthatatlanul nagyobb bármely petíciónál. Csakhát ma, az internet korában már sokkalta nehezebb utcai tüntetésekre, tömegdemonstrációkra, egyáltalán személyes jelenlétre, cselekvésre rábírni az otthoni kényelemhez, a megszokott számítógép előtti ücsörgéshez szokott embereket. És egyáltalán: jutott-e a világ a petíciók által elébb? Hogy nem beszélek teljesen mellé, kérem, emlékezzenek a székelyföldi autonómiaküzdelem legutóbbi eseményeire: az első székely szabadság napi marosvásárhelyi megemlékezésen és tüntetésen még tízezrek vonultak a város utcáin, azóta, a más településekről érkezetteket leszámítva, már elkeserítően kevesen. Miközben egy-egy katalóniai tömegdemonstráción százezres számban gyűltek, gyűlnek össze. Mielőtt bármiféle következtetéseket vonnának le a székelyek érdeklődését, kiállását, állhatatosságát illetően, nem árt, ha felidézzük, milyen konkrét eredményekkel jártak a korábbi megmozdulások, illetve mennyire eltökéltek, rátermettek azok, akik – önmaguk megnyugtatására, pótolhatatlanságuk bizonyítására? – újra és újra belefújnak abba a képzeletbeli trombitába… Na, ugye…