Soós Zoltán esete a sajtóval
Kínos konfliktusba keveredett a sajtóval Soós Zoltán, Marosvásárhely polgármestere. Az általánosítás vádját elkerülendő pontosítok: a Krónika erdélyi napilap helybéli újságírójával. Megpróbálom összefoglalni az esetet: történt, hogy a Krónika nyomtatásban október 7-én, online formában pedig október 9-én megjelent Porhintés a szecessziós jelleg megőrzése: üvegpalotákat húznak fel, rombolják az épített örökséget címmel közölt cikket Szucher Ervin tollából. Soós Zoltán az írást, pontosabban annak címét kifogásolva – a replika jogán – maga is kefejtette álláspontját. Ami – gondolom, ezzel mindenki egyetért – szíve joga.
Ami viszont már enyhén szólva túlzásnak tartható az a következő: a sértett polgármester a szerkesztőség, illetve az olvasók tudtára adta, hogy „ezentúl csak írásban kapott kérdésekre áll módunkban kollégájuknak válaszolni, szintén kizárólag írásban”.Mi késztethette Marosvásárhely polgármesterét erre a kívülálló számára túlzott érzékenységre utaló, elhamarkodott lépésre, különös tekintettel arra a tényre, hogy amúgy – ezt írta replikájában – a cikk tartalmával szinte maradéktalanul egyetért? Úgy tűnik, Soós – előre megfontolt szándékból? – csak az ürügyet kereste, mert lépését indokolni próbálván azt írja, hogy előzőleg „Szucher billentyűzetéből szinte kizárólag lejárató hangvételű, részigazságokra alapozó cikkek születtek”.
Mit lehet erre mondani? Annyit mindenképpen, hogy érthetetlen Soós felfokozott érzékenysége. Azzal, hogy „győztünk”, „visszavettük a várost”, még korántsem ért véget a munka, hanem éppen csak elkezdődött. Aki pedig közszolgálatra adta a fejét, lehetőleg ne érzékenykedjen, hanem fogát összeszorítva tűrje az olykor igazságtalan „bántásokat”, akár az elkerülhetetlen övön aluli ütéseket is. Ne feledje, ha hihetetlennek is tűnik számára, az újságíró többnyire nem rá haragszik, hanem érte, az általa vezetett városért. Aki pedig ezért megneheztel rá, az alkalmatlan a városvezetői feladatra.
Úgy tűnik, Marosvásárhely polgármestere indokolatlan módon túlreagálta az esetet. Kár volt, mert nem szerencsés, sőt, egyenesen kontraproduktív, ha egy közéleti szereplő – legyen akár politikus az illető – ujjat húz, netán bosszúskodik a sajtóval. Mert rendszerint ő húzza a rövidebbet. Az olvasók szemében mindenképp.
Kár, hogy erről Soós Zoltán megfeledkezett, vagy nem juttatták eszébe azok, akiknek ez lett volna a feladatuk.
