Gyógyíthatatlanok

A román törvényhozás két házának együttes ülésén, amelyet Románia nemzeti ünnepe alkalmából hívtak össze, beszédében Csoma Botond RMDSZ-es képviselő a következőket mondta: 1918-ban „az erdélyi románok politikai és vallási vezetői nagyon jól tudták, hogy Erdély nemcsak román, hanem magyar, szász és zsidó föld is, és ez tükröződött a Gyulafehérvári Nyilatkozat szövegében”. Azt is mondta, hogy a különböző közösségeknek joguk van a történelmi események saját szempontjuk szerinti értelmezéséhez, és ennek nem kellene megütközést, esetleg felháborodást kiváltania a társadalom egy részében. A kijelentés bizony kiverte a biztosítékot a román törvényhozókban: az egyikük valósággal dührohamot kapott, emberhez, nőhöz aztán végképp nem illő hangnemben rikácsolva próbálta megzavarni a felszólalót. Egykori „aranyos” párttársai – AUR, azaz Románok Egyesüléséért Szövetség – pedig tiltakozásuk jeléül elhagyták az üléstermet, szintén botrányhős elnökük pedig sajnálatát fejezte ki, hogy egyetlen párt sem követte példájukat, s tűrte az RMDSZ „arcátlanságát”. Továbbá szemére vetette a kormánykoalíció pártjainak, hogy „tolerálják” az RMDSZ-t. Az említetteken kívül mind a nemzeti liberálisok, mind a szocdemek elítélték az „elhajló” megnyilvánulást: előbbiek az RMDSZ kormányból való kizárását követelték amiatt, hogy a Szövetség nem köszöntötte a románokat december 1-jei nemzeti ünnepükön, valamint belengedték, hogy „ideje újragondolni a kormánykoalíció összetételét”, utóbbiak szerint a „történelmi adatokkal is teli ünnepi beszédek” közé nem illettek az RMDSZ-es képviselő gondolatai, sőt elnökük egyenesen bocsánatkérést vár el a december 1-jei ünnepi parlamenti ülésen elhangzottak miatt. Pedig hol van az szókimondásban, tartásban az 1932-es Willer-beszédhez képest? „Uraim, vegyék elő józanságukat és nyugalmukat. Ítéljék meg: december elseje éppen úgy örömnapja a román népnek, mint amilyen gyásznapja a magyar nemzetnek, mert Magyarország katasztrófáját hozta meg. Ha magyar ember december elsején önök elé áll és azt mondja, hogy az ő szíve is tele van örömmel, az ilyen kijelentés merőben ellentétben áll az emberi természettel és éppen ezért kérem, hogy ilyesmit ne kívánjanak tőlem” – mondta az Országos Magyar Párt parlamenti képviselője. Miért is kellene akkor bocsánatot kérnie bárkinek, aki a már-már megkövezett képviselőhöz hasonlóan gondolkodik, érez? Tudom, vannak sokan a többségi románok között – különösen a hatalom emberei –, akik lojalitásunk kifejezését – a hűségesküt! – naponta elvárnák tőlünk, de az, hogy esetleg a mi nemzeti érzékenységünkre is tekintettel legyenek, nos, az meg sem fordul a fejükben. Miközben azt ismétlik: nekik semmi bajuk a magyarokkal, hisz vannak magyar ismerőseik, sőt barátaik is. Ilyenkor jut eszembe: mennyivel jobb a szókimondó, őszinte ellenfél, mint a képmutató, hazug barát.