Észrevétlenül nyomorgó gyerekek
A gyerekek biztonságáért és jólétéért aggódás fontos pillére a progresszív gondolkodásnak – amennyiben másokat lehet hibáztatni a gyerekek szenvedéséért. Láttuk, micsoda felindulásokat vált ki belőlük, amikor a Földközi-tenger vize a partra sodorja egy menekült szír kisfiú holttestét, amikor megrázó képsorok érkeznek sebesült palesztin gyerekekről, vagy amikor csonttá soványodott vagy beteg afrikai gyerekek képét látják. Az összes többi esetben azonban úgy tűnik, hogy a gyerekek messze nem olyan fontosak számukra – a magzatoktól kezdve, egészen a nagyokig.
Nem újdonság a progresszív erők abortuszpártisága, és azt is láttuk, hogy ha engedik őket elszabadulni, akkor hajmeresztő logikai úton végigmenve, képesek eljutni a kilencedik hónapban, sőt akár a születés utáni pillanatokban történő „terhességmegszakításig”, vagyis a kifejlett csecsemő meggyilkolásáig. Itt kezdődik tehát a féltő aggódásuk a gyerekekért, és odáig tart, hogy szemérmesen nem néznek oda, amikor híres liberális celebekről derül ki, hogy szakmányban rontanak meg kamaszfiúkat, sőt akár stricivel hozattatják maguknak a mindig friss áldozatot. De most nem erről lesz szó.
Van abban igazság, amit Pottyondy Edina írt úgy általában a szépségversenyekről, miszerint ártalmasak a nők önképére és az értékrendjükre, csakhogy az előzményeivel együtt kell nézni a Dúró Dóra és Novák Előd által meghirdetett kismama-szépségversenyt. Évek óta megveszekedett kampány zajlik a gyerekvállalás ellen a liberális oldalon, elsősorban a közösségi médiában, de a fősodratú médiájuk hathatós támogatásával. Jól kapcsolódik ebbe a jelenségbe a Visnyei Barbara szülészeti jogi aktivista ugyanerre a kismama-szépségversenyre reagáló posztja. Ő amúgy a harmadik gyerekét várva, az Instagram-csatornája alapján tisztes jómódból sorolja a gyerekvállalás pénzügyi terheit, amelyeket természetesen az állam (a kormány) nem enyhít, hiszen nem növekszik a családi pótlék. És sorolja a várandósság meg a szülés lehetséges egészségi, testi következményeit, amelyek természetesen szintén az állam (a kormány) lelkén száradnak.
Ezek csak kiragadott példák abból a végtelen mennyiségű közlésből, amelyek arra biztatják a magyar nőket, hogy ne vállaljanak gyereket. Ne vállaljanak, mert megereszkedik a mellük, striás lesz a hasuk, mert mindenféle egészségi kockázatai vannak, mert a szülés után depressziósak lesznek, mert a gyerekek a törődésért hálából csak lebüfizik a szép ruhájukat, mert később is szófogadatlanok, és sok probléma van velük, és persze legfőképpen azért, mert rengeteg pénzbe kerül felnevelni őket. A legszebbek azok a cikkek meg Facebook-csoportok, ahol anyák arról mesélnek, hogy ők tulajdonképpen megbánták, hogy gyereket vállaltak. Ez ugyanaz az emberfajta, aki kidobja az utcára a kutyáját–macskáját, mert megnőtt, már nem olyan aranyos, mint kölyöknek volt, meg ő különben se erre gondolt, amikor megvette.
Milyen remek élet, milyen szeretetteljes közeg és lelki kibontakozási lehetőség, milyen kiegyensúlyozott gyerekkor várhat azokra a szerencsétlen gyerekekre, akik ilyen seggfej szülőkhöz születnek!
Nemcsak szegénységben, árvaházban, háború elől menekülve vagy a harmadik világban éhezve lehet nyomorúságos egy gyerekkor. Nem is gondolnánk, hogy a rendezett vagy többé-kevésbé rendezett anyagi körülmények között élő gyerekek közül is mennyien nyomorognak lelki értelemben. Sorra jelennek meg a nyilvánosság előtt olyan beszámolók és vallomások, amelyek gyerekkori traumákhoz vezetik vissza a felnőttkori botladozást. Mindegyiket egyedi esetként kezeli a nyilvánosság, pedig érdemes lenne csokorba szedni őket, hogy megmutassák, amit eddig is tudtunk: a felnőttkori devianciák szinte kivétel nélkül az elrontott gyerekkorban gyökereznek. Márpedig a gyerekkort nem a gyerekek szokták elrontani saját maguknak, hanem azok a felnőttek, akik felelősséget vállaltak értük.
Az iskolából kimaradás, az ivás, a drogozás, az egyéb függőségek, az erőszakosság, a bűnözés, sőt rendszerint a homoszexualitás, a nemi diszfóriák és az öngyilkosságok mögött is lehet találni olyan szülőket, akik nem törődtek rendesen a gyerekükkel lelki szempontból, vagy akár ott se voltak. Kiben fog tudni bízni szegény gyerek, ha azokban se bízhat, akikben feltétlenül kéne? Csak egy friss példa László Balázs egykori neonáci mozgalmár minapi vallomása a Partizánban, ahol elmondta, hogy apa nélkül felnövő gyerekként keveredett rossz társaságba, majd szippantotta be a neonáci közeg, amely apja helyett apja lett. Az csak plusz helyzetkomikum, hogy egy kommunizmust hirdető felületen mondta el az egykori neonáci, hogy jellemzően szegény sorsú, elhanyagolt gyerekeket vonzanak be a szélsőséges ideológiák. Azt hiszem, adáson kívül is volt/lett volna mit megbeszélniük egymással. Se szeri, se száma az ilyen történeteknek, amikor valaki felnőttként, akár egész életén át szenved azért, mert az egyik szülője (általában az apja) nélkül nőtt fel, esetleg rakosgatták ide-oda a szülei (jobb esetben egymás között, rosszabb esetben egymás és a nevelőintézet között), hogy nekik egyszerűbb legyen az életük.
Érdemes olyan szemmel figyelni a médiában megjelenő kudarcvallomásokat közismert vagy ismeretlen emberektől, hogy lelkileg és érzelmileg gondoskodó szülők rendre megelőzhették volna a gyerekeik későbbi kudarcait.
Tele van az ország meg persze az egész nyugati világ lelki sérült, emiatt mindenféle ön- és közösségkárosító pótcselekvésekbe menekülő emberekkel, akik azért lettek ilyenek, mert apu ráunt anyura, vagy mert anyu a gyerekszüléssel örökre beakasztotta az aranyásó kézicsákányát apu pénztárcájába, és onnantól fogva apu személyes jelenléte már egyáltalán nem szükséges. Azoknak a celebeknek sem kéne megmondásokat eszközölni gyerekvállalás, de még kismama-szépségversenyek ügyében sem feltétlenül, akik azt a legalapvetőbb feltételt se képesek biztosítani a gyereküknek, hogy legyen egy anyjuk meg egy apjuk (úgy, hogy a szülők életben vannak). Mert az apa férfi, az anya nő, és mindenkinek mindkét mintára szüksége van ahhoz, hogy teljes képet tudjon alkotni a társadalomról és benne a saját helyéről. Aki ezt nem tudja megtanulni gyerekkorban, az a saját gyerekeinek is csak ugyanazt a torz világot tudja majd továbbadni, amelyet ő maga megtapasztalt. A nyomor lelkileg is újratermeli önmagát.
