Európa feltámadása
Az idei Nagyhét szimbolikus ereje leginkább annak volt köszönhető, hogy Virágvasárnapot követően kigyulladt az európai civilizáció egyik szimbóluma, minden katedrálisok legszebbike, a párizsi Notre-Dame. Ha létezik az európai keresztény civilizációt összegző szimbólum, akkor egész biztos a párizsi Notre-Dame az.
DOBÓ ISTVÁN PÉTER – PestiSrácok.hu
Ha akarnánk, adhatnánk a történetnek egy olyan értelmezést, ami rögvest kiveszi az élét a felvilágosult haladók minden vádjának, amivel most irigykedve és magukat is megalázva estek neki a párizsi katedrális felújítása körüli eseményeknek. Ugyanis Európa példátlanul összefogott, és alig két nap alatt össze is gyűlt a helyrehozatalhoz szükséges összeg.
Ám ez korunk kommunistáit végtelenül felháborítja: tetszés szerint láthatjuk a Notre-Dame fotója mellé biggyesztve az afrikai éhezőket, haldokló bálnákat. Igazából furcsa, hogy még nem számolták át a helyreállítás költségeit lélegeztetőgépekre, de ami késik, nem múlik.
A Notre-Dame azonban nem más, mint az Európai Integráció Emlékműve. Azé az integrációé, amit ugyanazok, akik tajtékozva támadnak, egyébiránt fennen hirdetnek. Való igaz ugyanis, hogy Európa világéletében átjáróháza volt a népeknek, és hogy nem is lenne ma Európa, ha cirka 1500 évvel ezelőtt, a bukott Róma romjaira benyomuló „barbár népek” nem indulnak el az integráció útján.
Mi is így tettünk: Szent István sem tett mást, mint „integrálta népét Európába”, de ennek eszköze már akkor sem holmi érzékenyítő tréning vagy migránskártya volt. Megküzdöttünk ezért éppúgy a minket elnyomni szándékozó német lovagokkal, ahogy a belső elégedetlenkedőkkel.
Az integráció útja korántsem volt olyan, ahogy a mai haladók propagandája harsogja, miszerint hipp-hopp, alig három generáció alatt kumiszivó ázsiaiakból földművelő európaiak lettünk. És a történet idején Nyugaton is már vagy ötszáz év telt el aközött, hogy a frankok elhódították Rómától Gallia provinciát, és hogy ugyanezek a germán törzsek, immáron „újlatin” nyelvet beszélő nemzetként Európa vezető kulturális hatalmává kezdtek nőni, terjesztve saját művészeti stílusukat minden királyi udvarban. Ők már nem voltak rómaiak, így nem véletlen, hogy művészetüket az itáliai mesterek „barbárnak”, azaz „gótnak” bélyegezték, s ez a becsmérlő, pejoratív jelző adja ma a stílus nevét.
A gótika a római civilizációba integrált barbárok művészeteként folyamatosan a hódolat és a dühös rombolás között ingázott: vagy gyűlölték és pusztították emlékeit, vagy ájult csodálattal tekintettek rá. A reneszánsz, a barokk és klasszicizmus idején pusztulásnak indultak ezek az épületek, majd vad dühvel estek nekik a francia forradalmárok. A modern kor első haladóinak tombolását a Notre-Dame csak csodás módon úszta meg.
Pár évtizeddel később azonban már csodálattal tekintettek a gótikára, és precíz műgonddal restaurálták emlékeit, mint tette épp Violet le Duc, a romantikus francia építész, akinek egyik főműve, a Notre-Dame huszártornya omlott most be épp a templomhajó közepébe. De a „neogótika” stílusa lett a feltámadó Magyarország szimbolikus stílusa is, és az Anjou-aranykor és Mátyás király törökök és németek által elpusztított művészete, mely stílust végül maga a Parlament is épp ezért hordozza, hirdetve a magyar államiság ezer évét, tehát a „barbár magyarok európai integrációját”.
Ha úgy vesszük, a Notre-Dame maga a Feltámadás húsvéti üzenetét hordozza, Európa és a kereszténység feltámadásának üzenetét. Róma bazilikái már rég leomlottak, amikor az egykori birodalom bukása után hat évszázaddal újabb csodálatos katedrális hirdette a „barbárok” fővárosában a kereszténység, és ezáltal Európa identitásának dicsőségét.
Mert igen: van integráció Európában, és van identitása Európának. Úgy hívják: kereszténység. Európában az integráció kulcsa és útja ugyanis egyedül a kereszténység. Elbukhat Róma, jöhetnek új népek, nyelvek elhalnak, népek más népekbe olvadnak vagy épp dacosan szembeszegülnek az asszimilációnak, de Európa újabb és újabb csodákra addig lesz csak képes, amíg kereszténységét megőrzi.
Hogy ez ilyen formán kulturális és nem vallási fogalom? Pontosan! Teljesen igaz ez az állítás, hisz az egyéni, sőt, akár nemzeti identitások, sőt, a privát hitélet is elhanyagolható egy mindannyiunk közös kultúráját meghatározó szervező erő mellett. Aki most szóvá teszi ezt, az már rég az „Én-kultuszát” követi, amely azonban szintén nem mai történet. Tudjuk jól, hogy azok, akik ezt a „nárcisztikus vallást” követték, már mind a feledés homályában vannak, történelmünk sötét mementói. A koncoló barbárok, a katedrálisrombolók, a szakadár árulók, a gyenge megalkuvók, a hasztalan szübariták, a hanyatló Róma erkölcstelen aranyifjai.
Ők egyszerre a korrupt, kiüresedett és hanyatló birodalmak bürokratái, a forgószemű szanszkülottok, a dühödt kommunisták, a vérszomjas nácik és mindazok, akik irigyek voltak arra, hogy míg a kereszténység civilizációt épített, ők azt csak rombolni voltak képesek. Az ő utódaik nem csoda, ha dühödt haraggal támadnak ma is mindenre, ami keresztény, legyen az a hívő személye, vagy a szentély, amiben imádkozik.
Mitagadás, a közösségi média posztjait elnézve ma is lehet látni, hogy a „nép” úgy viselkedik 2019-ben is, ahogy viselkedett 2000 éve. Vasárnap még Hozsannát zengtek a Notre-Dame falai közt, hétfőn kitört a tűz. Az első hangok a megrendülés és zavartság hangjai voltak: vajon megmarad? Vajon összedől?
Elég volt azonban 24 óra, hogy már az egész internet attól hangoskodjon, hogy ez az építmény a fehér elnyomás, egyházi kizsákmányolás szimbóluma, hogy bezzeg erre van pénz, miközben a világ pusztul. Vesszen! Keresztre vele!
A nép pedig, amelyik vasárnap hozsannázott, péntekre Barabást kiált. A fekete falak, a szimbolikusan és valóságban is pusztuló Európa üres templomai meg csendben állnak, miközben Európába ezerötszáz év után megint új népek özönlenek feltartóztathatatlanul. Lesz-e Európában újabb feltámadás? A húsvét üzenete az ebbe vetett hit, tehát a válasz: lesz feltámadás.
