Rebrov, takarodj! Papzsák úr álmában kiesett a Fradi, tönkrement az ország, ezért szörnyű reggelre ébredt
Szerdán kettős győzelemmel jutott tovább a Ferencváros a jóval nagyobb költségvetéssel dolgozó bolgár Ludogorec együttesén a Bajnokok Ligája-selejtezőben. A sikernek sokan örültek, mások nem. Papzsák úr például nagyon rosszul aludt. A gyerekkori antihős nyomán elképzelt karakter egykor médiasztár volt, ma már álnevek mögé kommentálva próbálja lejáratni a magyar sikereket. Ő az, aki Nyilasit sírja vissza a győzelmek idején, és Orbán Viktort diktátorozza a vereségek után. Keserű, örökké dühös ember, hasadt személyiség. Az örök károgó, aki Európát emlegeti, de valójában még mindig a kádári lángosról álmodik. Egy kicsit hasonlít Farkasházy Tivadarra, de a karakter inkább egy Kisgömböc, amelybe a névtelen gyalázkodók, trollok, ismert és ismeretlen károgók ugyanúgy beletartoznak. Vezércikk.
Rosszul aludt Papzsák úr az éjjel. Elégedetten dörzsölte a kezét akkor, amikor megtudta, hogy a hajléktalanok adóforintjaiból kitömött Ferencváros mellé a bolgár Ludogorecet sorsolták a Bajnokok Ligája-selejtezőjében, hiszen teljesen esélytelennek tartotta a magyar bajnokot. „Kettős vereség, biztos kiesés, Rebrov, Kubatov, Orbán, takarodj!” Különböző álnevein azonnal megírt több hozzászólást, ezzel töltötte mostanában az idejét, miután egyre kevesebbet tetszeleghetett a tévében, és hivatalosan is kiderült, hogy sohasem volt humora. Csak azt hazudták.
Ahogyan Popper Péter az állambiztonsági tisztek képzését, ő is komolyan vette új hivatását (dolgozni csak pontosan, szépen!), a nyílt és rejtett trollkodást. Új és új karaktereket talált ki, elképzelt olvasók bőrébe bújva sírta vissza a régi időket, Nyilasit, Ebedlit és a szaftos nokedlit, és persze a fiatalságát, a Kádár-diktatúrát, ahol ő olyan jól érezte magát, és amely – végre újra ki lehet mondani! – sokkal jobb volt ennél a mainál. Könnyedén belebújt az értelmesebb és teljesen iskolázatlan kitalált olvasók bőrébe, ennek megfelelően írta meg a szövegét, olykor tele helyesírási hibával, máskor egészen okosan, körmönfontan csúsztatva, összemosva.
Néha úgy érezte már magát, mintha Daniel Keyes regényének hőse lenne, egyetlen testben a sok-sok személyiség, akiket csak a düh, a sértettség és az irigység köt össze.
Az első meccs elején meglepődött, amikor vezetést szerzett a Fradi. „Ki szurkol egy olyan csapatnak, amelyben nincsenek magyarok? Ez a Nguen nem egy migráns?!” – kezdte írni, de éppen akkor egyenlített a bolgár csapat. Gyorsan abbahagyta, és vidáman elkezdett egy újat, másik néven.
„Ennyit ér Ceausescu pénze, szánalmas ez a Fagyi” – gépelte be, majd mosolyogva hátradőlt. Kiérdemelte a méregdrága brandyt.
„Rohadjatok meg”, gondolta magában, és azon tűnődött, vajon behívják-e másnap a tévébe károgni, vagy valamelyik fiatalabb varjú kap szerepet. „Egy Papzsákra mindig szükség van, még nyáron is” – nyugtatgatta önmagát, az nem lehet, hogy mindezt a bomlasztást, vad és agresszív politizálást, ezt a sok szar viccet teljesen értelmetlenül követte és sütötte el az elmúlt negyven évben. Aztán a magyar csapat belőtte a második gólt. Ez megint lehűtötte kicsit, de örömén nem változtatott, az idegenbeli gól volt a legfontosabb, azzal biztosan továbbmennek a bolgárok. Bár a győzelem zavarta egy kicsit, azért nyugodtan aludt.
A visszavágóra már rendesen felkészült, behűtötte a söröket, sima 2–0 vagy 3–0, de egy kiütés lenne az igazi, hadd szenvedjenek ezek a nyomorultak.
Ki kell esni, hogy felnyissuk a nép szemét! Magyarországon nem lehet semmit felépíteni, minden rohad, szar, az volt, az is marad, mióta Kádár és Horn meghalt, nem volt igazságos vezére az országnak, a futball szimbólum, ott végképp nem sikerülhet semmi. Pénzt beleölni nem szabad, a siker ártalmas, mert minden győzelem mellett a hajléktalanokra, az öregekre és a kórházakra kell gondolnunk, a fel nem épült lakótelepekre, az éhezőkre, a felmelegedésre, örülni is bűn, a Himnusz alatt meghatódni magyarkodás, nacionalizmus, veszélyes, onnan már csak egy lépés a diktatúra, vagyis nem, mert már abban élünk.
Ilyen zavaros gondolatok kavarogtak Papzsák „úrék” elméjében, a sok-sok személyiség és kommentelő egymást harsogta túl, annyira üvöltöttek, hogy az agy nem is igazán tudta már figyelni a meccset, és csak a gól után fogta fel: idegenben is vezetünk. Nem lehet, nem lehet, állt fel Papzsák úr a fotelből, kezével feldöntötte a sört, a szőnyegre folyt, de nem érdekelte, „na, a hülye szlovák lőtte”, dörmögte, de elszégyellte magát, hiszen az internacionalizmus, vagyis az egyenlőség és az Európai Egyesült Államok, „á, de kit érdekel ez most!”, szólt rá önmagára, ez a gól ez nem volt benne, az nem lehet, hogy a Fradi idegenben nem fossa össze magát, hogy Rebrov taktikája működik, és a meccs elején tulajdonképpen eldönti a párharcot a csapat. Aztán pár perc kiesett – csak úgy lézengett a testében.
„Keserű, Keserű miért nem játszik?”
– kérdezte később magára találva, ijedt zavartsággal az értetlenül álló asszonytól, hát neki kell, neki kellene a gólokat, a felesége bátortalanul motyogta, hogy „milyen keserű, hát itt a brandy, minek neked ez a lötty”, de csak legyintett rá, „szarházi megélhetési banda”, fröcsögte a bolgárokra, és már azt figyelte, mennyire nem teszik oda magukat az állítólagos dél-amerikai „klasszisok”, pedig annyira bízott Marcelinnyúban, de az is csak kapufát lőtt, a „kamubrazil”. Egy pillanatra arra gondolt, hogy tesz magasról az egészre, de azért a hivatása győzött, „Nem tudok ezeknek a zsoldosoknak szurkolni :(” – írta a sportnapilap fórumára, és jólesett neki ez az őszinteség.
Bepréselt a szájába egy adag mogyorót, és egy másik néven belekezdett egy hosszú fejtegetésbe az „igazi Fradiról”, és eszébe jutottak a régi idők, amikor munkásőr pajtásai még jól szétverték a hőbörgő szurkolókat. Ezt persze nem írta bele.
Bár a bolgárok szépítő góljánál felcsillant a remény, a Dibusz által kivédett tizenegyes után már szabályosan őrjöngeni kezdett, „nagyképű lengyel szar!”, üvöltötte a büntetőt elpanenkázó csatár helyett a tévének, aztán kikapcsolta. Onnantól csak online követte a meccset, és beletörődően látta, hogy a Fradi a harmadik gólt is belőtte a szünet után. Hirtelen leeresztett, akár egy lufi.
Egyre fáradtabban és részegebben kommentált, nekiállt vitatkozni egy ismeretlennel, és már-már beleírta, hogy azt se tudja a másik, kivel okoskodik, hiszen ő Papzsák úr, és már akkor fradista volt, amikor még Albert Flórián és Varga Zoltán varázsolt, utóbbiról neki is meg kellett írnia, hogy „rohadt disszidens”, de hát az is volt, sosem kedvelte ezt a „magyarkodót”, és hát, miért kellett nekimennie Novák Dezsőnek, mind jelentgettünk akkor.
„Úristen, majdnem leírtam” – gondolta, és közben lefújták a meccset. Ürességet érzett, semmi mást. „Majd a máltiaik ellenn jól kieshünk” – írta még a végén, aztán kikapcsolta a gépet.
Alig aludt szerda éjjel. Álmában Orbán és Kubatov fogta körül, nevettek és egyre szorosabban ölelték, majd odajött a csokoládébarna Orosz és csinált vele egy közös képet, ahol ő volt az új igazolás. Egy pillanatra megörült, aztán meglátta a kezében tartott mezt:
„Papzsák – 00”. Hátrafordult, mögötte Marx állt, aki szomorúan megrázta a fejét. „Csalódtam benned, fiam” – dörmögte, és úgy mozgott az állkapcsa, mint a robot-TGM-nek.
Olyan dühösen ébredt, hogy rögtön, még a kávé előtt nekiállt kommentelni, és akkor sem hagyta abba, amikor a felesége behozta az ebédet. Savanyúnak érezte a vadast, és tudta, hogy ezt az ízt még a másik három magyar csapat esetleges kiesése sem tudja teljesen megédesíteni. De azért egy kicsit igen.
